NYITOTT TÉMA

„Mese ország” kapujában Mifelénk is lehullott a nagy hó: mese ország kapuján belépni volna jó, de nem kell ilyen messzire menni, csak a havas táj díszeit észrevenni! Csoda szép a kilátás, ha kinézek, havas tájat köbe-körbe szemlélek, de nincs időm sokáig nézelődni, dolgoznom kell gyorsan menni, Munkahelyen is szép táj fogad, csak hótorlasztól nyisd ki a kapudat, nosza nyomom, nyomom, nagy nehezen résnyíre nyitom! Jól van, most már bent vagyok, hosszú úton, hóban bukdácsolok, hamar hol a hólapát, seprű, ennyi havat elhányni már nem egyszerű. Kellett nekem régmúlt telét megidézni, most lehet egész nap lapátolni, munkaidő végére valahogy elvégezzük, magunkat már alig érezzük. Haza menni is már alig bírok, mindenem fáj, ágyba roskadok, a sok szép táj már nem is érdekel, alszom, mert holnap ismét menni kell! Másnap aztán újra ez a játék, még jó, hogy a szolgálat itt véget ér, staféta lapátot át lehet adni, nem akarok „meseországban” ragadni!

Könyvem kapuja Amikor átléptem a nyitott könyv fénykapuján, nem idegen világ fogadott, hanem ismerős táj. Egyes sorokat már megírt az idő, másokat áthúzott az élet. Erdők nőttek ki emlékeimből, folyók folytak elsírt könnyeimből. Tovább haladva észrevettem, hogy a körülmények margóra jegyzett megjegyzésekként kísértek: veszteségek, lehetőségek, korlátok. Minden találkozás tanítás lett: egy öreg vándor a türelemről beszélt, egy gyermek a kíváncsiságról, egy romos ház az elengedésről. Nem választ kaptam, hanem irányt. Rájöttem, hogy a történetnek még nincs vége. Bennem íródik tovább, minden lépéssel. A papírlapokat üresen kaptam, de a toll a kezemben van. Bármit írhatok, beszámítva a körülményeket, amelyek viszont megtanítják az alkalmazkodást.

Könyvem kapuja Könyv kitárul, benne fény lélegzik, lapjai közt egy másik idő szikrázik. Nem kér hangosan, csak int halkan, lépj át, ha tudni vágyod, ki is vagy! A sorok tükrök, bennük az arcom él, régi félelmek közt új remény beszél. Nem menekülök, megérkezem végre, a csend megtanít válaszolni a miértre. Mindez múltam már, nem üres a lap, nézem a foltos, összegyűrt oldalakat, esők áztatták, viharok jól megtépázták, látom ott mások kezeinek vad nyomát. Vajon a sors írja vágyakozó soraimat, vagy csak betűt, számot és irányt ad? A történet az enyém, bárhogy is van ez, számomra már nem is ez a lényeges. Marad-e tintám a méltón befejezéshez?

#hetijáték Jinny a kis uszkár lány Egy aprócska kis gombolyag volt, gyönyörű fekete, csillogó szemekkel. Te egy csokibarnát kaptál volna, de ez a szeretet gombolyag futott oda hozzád és el sem ment melőled Ő lett a gyönyörű fekete kis uszkárunk Zalakarosi Jinny. Olyan aprócska volt. Először a szívedbe, majd az ágyadba lopta be magát. Mindig a fejed fölött pihent, mancsával átkarolt. Tizenhárom évig volt családunk szeretett tagja. Tíz éve átkelt a szivárványhidon, de ha rágondolsz most is könnybe lábad szemed. Még síremléke is van, amit te készítettél. - ugye papi, ő volt a mindened. - Ha jöttél az utcában, ő már tudta és az ablakból lesett, ahogy beértél, messziről futott fel rád egészen a fejedig. Csodálatos lelke volt. Sok-sok kaland, mi hozzáköt téged. Egy kaviccsal képes volt játszani, megkereste az eldugott labdáját még a fàra is felmászott érte. Mindent megértett. Mindig az öledbe volt, olyan volt mint egy ridikül, nélküle nem lehetett menni sehova. -emlékszel, amikor elindult az üdülősorról le a tó partra Kistolmácson?- igen. -de hangodat hallva már futott is vissza -bizony szófogadó volt. Nagyon jó barátságban volt minden kutyával, Dinivel és Lolával az uszkárpárral. Nem tartott a hatalmas komondortól Dollytól sem. Együtt játszottak Fügével a kékperzsa cicával. Mindig sok állat vett körbe minket. De a legnagyobb ,,szerelem,, papival volt. A ragaszkodása megmutatta milyen az önzetlen, tiszta szeretet. Szívünkben örökre benne él. Sokszor elgondolkodom tanulhatunk tőlük. Soósné Balassa Eszter

#hetijáték Nyitott könyv A könyv kapuja kitárult elöttem, A Túloldalon ott várt a Fény maga. Jöjj, hívott lépd át határaidat és Fényével átszőtte törékeny álmaim. Már jártam itt, ismerős minden, Elringat a csend és a nyugalom. Elémtárul az a csodás pillanat, Mikor utamra indulva búcsúzom. Kezembe adta aranyszínű tollát, Fejembe cikáztak a gondolatok. Minden feltörő érzés szavakba, Mondatokba írva lapul a papiron Teltek a lapok életem napjaival, Betűket formáltak meg a lapokon. Vajon örökre itt maradhatok és a Választ keresve a könyvbe lapozok. Az a könyv az én sorskönyvem, Mely elöttem fekszik az asztalon. Múltamat láthatom, de jövőm rejtve marad,még elöttem is titok. Az álom egy pillanat alatt végetért, Kiléptem álmaim könyvének kapuján. Mégegyszer visszanéztem és láttam, Egy aranyszál a Fényhez kapcsol. Álmaimban visszatérhetek hozzá, Átléphetem a nyitott könyv kapuját. Ahol Ő vár rám és Fényével átszövi, Törékeny életem minden napját. Soósné Balassa Eszter🌼

Mesekönyv Felkapcsolom az olvasólámpát, kezembe veszem díszes borítójú régi könyvem. A könyvjelzőnél becsúsztatom ujjamat a lapok közé. Lássuk, hol is jártam? A könyv kinyílik és beszippant varázslatos világa. Egy szomorú kis tündér nem találja barátját a rengetegben. Hallom halk szipogását, reszkető hangját, ahogy szólongatja társát. Engem is hívogat, csábít a sűrű erdőbe. Lehunyom szemem és ott termek mellette. Megfogom aprócska kezét, hívom magammal. - Gyere, segítek! Könnyes szemmel rám mosolyog és elindulunk a fák között. Egyre bátrabban lépked mellettem, hangja már vidáman cseng. Félrehajtom egy bokor ágát és megpillantjuk a másik tündérkét. - Köszönöm! - átölel. Én pedig elégedetten hagyom ott őket a mesevilágban.

Vezesd kezem! Hol bujkálsz, huncut kísértés, mikor papír fölött mereng fejem? Eltűnsz, ha szavakért nyúlnék, s megjelensz álmomban hirtelen. Nevetsz rajtam, ha tollam elnémul, de halk sugallatod bennem él. Majd írni kezdek, a csend kitárul, papírom táncod fényében mesél. Olykor nap vagy, máskor árny, majd távolodsz, mint tűnő fény. Olykor titok, máskor nevető lány, mindig meglepsz, ha visszatérsz. Jössz és mész, hoz, majd visz a szél, játék és álom vagy, fény és varázs. Olyan vagy, mint láthatatlan kéz, ki vezeti szívem minden gondolatát. Te cselszövő, te pajkos démon, ki betűk közt ugrálsz, mint gyerek. Ha elakadok, te csókolsz homlokon, s már szárnyára is kap a képzelet. Hát játszadozz, bolondos Múzsa, vezesd kezem, űzz velem tréfát! Mert bár szeszélyed bosszant néha, te adod minden alkotás varázsát.

Fogadom,hogy nem fogadok meg semmit Újév reggelén a toll az én kezemben remegett. Néztem a papírt, és éreztem mindazt, amit már megígértem valaha, majd csendben megszegtem. Most mást írtam: idén nem fogadok meg semmit. Furcsa megkönnyebbülés volt. Mintha végre nem magam ellen esküdnék. Közel érzem ezt a mondatot, mert nem követel, csak kísér. Nem tudom, sikerül-e „megtartani” – talán nem is kell. Inkább irányt mutat: lassabban élni, figyelni magamra, engedni a hibákat. A papíron kevés szó van, bennem mégis több igazság, mint bármelyik korábbi fogadalomban. Nem fogadalmakra használom fel szavaimat, hanem a fájdolomból született szépirodalmi tehetségem kamatoztatására. Boldogabb, könnyebb, felszabadultabb évet kívánok magamnak és mindenki másnak is!

Tollam Tollam szorítom a kezemben, hófehér lapra meredve, Ideg pályán villámok cikáznak, de gondolatokká nem alakulnának. A szobában a gyertya fénye, pislákol még a reménnyel, hogy tudom mit akarok, s azt is amit már elhagyhatok. Tollam belemártom a kék tintába, ami kavarog a füsttel a szobában, majd remegve az első betűket leírom, szavakká, mondatokká alakítom. Fény egyre erősödik bennem, írással lelkem szabadságra éhes, a toll szinte magától siklik már, mint egy szárnyat bontó madár. Lenyomata lett így álmaimnak, Istenem szíts bennem parazsat, hogy fojtó terhek elszálljanak, a nyitott ablakon át távozzanak.

Egy álomból szövött könyv A könyv ott állt a kert közepén, mintha mindig is ott lett volna. Az időtlenség árnyéka fonta körbe. A borítója mozdulatlan volt, és mégis lélegzett. A lapjai nem papírból voltak, hanem fényből és emlékekből. Amikor megérintettem, egy halk sóhaj szállt fel belőle, mintha régóta várt volna rám. Lapjain megelevenedett egy misztikus, és álombéli világ. Lábujjhegyen léptem fel a lépcsőn. A fény szinte suttogott, ahogyan elindultam ebbe az időntúli világba. Kedves játékmackóm, elárvultan hevert a virágok között. A szökőkút elhallgatott, mintha várt volna valamire. Beléptem. A világban- amely fogadott - nem volt sem múlt, sem jövő. Az idő itt megrekedt és csak a jelen pillanata létezett. Bent egy aranyfényű erdő fogadott, ahol a fák levelei verset daloltak, és a madarak kérdéseket csipogtak, amiket sosem mertem feltenni magamnak. A talaj puha volt, mint a gyerekkori álmaim, és minden lépésnél egy emlék nyílt ki virágként a lábam alatt. Ezek az emlékszirmok lágyan simogatták a lábamat, mintha megbocsátották volna hogy soha nem mertem feltenni őket. Óvatosan lépkedtem közöttük. Illatuk és színeik, versengve kísértek utamon. Ez a történet nem hősökről szólt, hanem azokról, akik elfelejtettek kérdezni. Egy lányról, aki két lámpást tartott a kezében – az egyik a humoré, a másik a gyászé. Mindkettő világított, de másféleképpen. A humor lámpása táncoló árnyakat vetett, a gyászé csendes fényt, amelyben minden fájdalom szépséggé oldódott. Mindkettő én voltam, egy magányos kislány aki az álmokba menekült. Egy álomvilágot építettem, amiben önmagam lehetek elvárások nélkül. Egy elvarázsolt álomkép, ahol a betűk szavakká, a szavak mondatokká váltak. Ebben a világban nincsenek csaták, csak belső párbeszédek. A kaland nem a sárkányok legyőzésében rejlik, hanem abban, hogy leültem egy mohos kőre, és hallgatatm ahogyan a szívem dobbanása válaszolt, a körülöttem lévő csodákra. A történet tanulsága: az önmagunkkal való őszinte beszélgetés. A menedék nem egy vár volt, hanem egy mondat, amit végre ki mertem mondani. A válasz nem egy titok volt, hanem egy kérdés, amit újra és újra fel lehetett tenni. Az egykori magányos kislány lassan felnőtt, de még mindig emlékszik erre az álomra, ami akkor és ott, menedéket adott. A könyv nem zárult be mögöttem. Nyitva maradt, mint egy kapu, amelyen bárki átléphet, aki elég bátor ahhoz, hogy ne hősként, hanem emberként lépjen be. Nincsenek már titkok, vagy elfeledett álmok. A varázslatos kert, a titokzatos könyv, az aranyfényű erdő, és az elárvult játékmackó mind-mind bennem élnek tovább. Menedékké és valósággá változtak. És amikor kiléptem, a lámpások még mindig a kezemben voltak. Azóta is világítanak, ha írni kezdek. Mintha láthatatlan kezek vezetnének, és a történetek életre kelnek. A kis lámpások fényét nem fakította az idő. A virágok illatát nem fújta el a szél. És a kert csodája időtlenné vált. Mi lett a sorsa a fel nem tett kérdéseknek? Nem felejtettem el őket, a válaszokat megtalálod a könyv lapjain.