LEZÁRT TÉMA

Kedves Múzsák Könyvtára tagok! A napi játékon kiemelkedő alkotást írt, és kreditjutalomban részesül: Kollár Kornélia A. J. Vale. Gratulálok szeretettel! Folyamatosan elérhetőek a játékok, szeretettel várom gyönyörű alkotásaitokat. Üdvözlettel: Aurora Amelia Joplin a Múzsák Könyvtára alapítója

A zöld fotel Van egy kedvenc pontja otthonomnak, Oda vonulok el ha tornyosulnak a gondok. Karfája átölel és megnyugszom, A zöld bársony felvidít ha belebújok. Zöld fotelem kényelmes ölében, Megszűnnek az ártó hétköznapi gyötrések. Átadom magam gondolataimnak, Lecsendesülök és a belső hangok hívnak. Mi lenne ha lenne egy testvéred drága mentségszékem? Kit ültetnék öledbe,hogy legyen része e belső elrévedésben? Édesapámat hívnám lelki percekre. Szükségünk lenne egy utolsó csevejre. Hangtalan távozott a világból, Maga mögött hagyva a sok bizonytalanságot. Annyi kérdésem lenne, de félretenném, Talán csak pár dolgot mesélnék. Elmondanám, hogy utolsó napjaink együtt félreértéssel teltek, Nem haragszom és kérném, hogy ő se tegye. Mélyebb a szeretet lelkembe, mint sejtettem, Bárcsak éreztethetném még vele. Végül megfognám s szorítanám kezét, Úgy néznénk, ahogy kint mindent az eső áztat szét. Nem kellenek szavak, hisz érezzük mindketten. A borsó meg a héja újra együtt lehet. Hálás vagyok e zöld fotelnek, Olyan élményt adott lelkemnek, Amit máshol nem lelhetek. Egy pár percnyi gondolat erejéig, Édesapám újra velem lehetett itt.

Ringató A nap végén fáradtan ülök bele a nappaliban álló puha bársony fotelbe. Kimerült testemet átöleli, akár apám karja régen. Hallgatom az eső halk, ütemes kopogását a párkányon, ami úgy hat rám, mint egy altatódal. Lehunyom szemem, visszarepülök a múltba. Abba a múltba, amikor még láthattam mosolyát, hallhattam hangját, érezhettem ölelését. A szék lassan ringat és elaltat. Álmomban újra együtt ülünk apámmal a szobában és együtt nézzük a focimeccset. Együtt szidjuk a bírót, az ellenfelet és jókat nevetünk. Ha gólt lőnek, egyszerre ugrunk fel és lelkesen kiáltozunk. De az álom lassan véget ér. Újra a fotelben vagyok és hallgatom az esőt.

A múlt és a jövő találkozása Aurora Amelia Joplin: A múlt és a jövő találkozása című novella illusztrációja a Múzsák Könyvtárában. Forrás: Mesterséges intelligencia készítette Aurora kényelmesen ült a zöld fotelben. A szobában csend volt. Este volt, a lámpa tompa fénye éppen csak annyit világított, amennyi a gondolatoknak elég. Nem várt senkit, mégis furcsa vibrálás volt a levegőben, tudta, valaki érkezik hozzá. A fény egyszer csak megváltozott. A szoba közepén halvány derengés jelent meg, majd abból lassan kirajzolódott egy alak. A huszonéves énje állt ott. Ugyanaz az arc, csak fiatalabban, nyitottabban, kissé rémülten. Körbenézett, majd ránézett. – Szia… – mondta bizonytalanul. – Ugye most álmodom? Mert ez túl valóságos. Aurora felállt, lassan odalépett hozzá, és átölelte. – Igen, álmodsz – mondta nyugodtan. – És azért jöttél, mert meg kell tudnod valamit. Erre emlékezni fogsz. A fiatalabb felsóhajtott, mintha eddig visszatartotta volna a levegőt. – Megijedtem – vallotta be. – Azt hittem, valami baj történt. Olyan érzésem volt, mintha ki lennék emelve az időből. – Pontosan ez történt – felelte. – Egy pillanatra félreállt az idő. Leültek egymással szemben. A fény nem tűnt el, körülvette őket, mintha egy külön térben lennének. – Te tényleg én vagyok? – kérdezte a huszonéves. – Mármint… így? A jövőben, ilyen vagyok? – Igen. Csak én ötvenhárom éves vagyok – bólintott. – És most olyasmit mondok, amit most még nehéz lesz elfogadnod. A másik elhallgatott, figyelt. – Eredetileg harminckét éves korodig akartál itt maradni a földön – hangzott el csendesen. – Akkor úgy érzed majd, már nem bírod tovább. A lehető legnehezebb utat választottad. Nem véletlenül. Később megérted, miért volt így minden jó. Egy betegség vitt volna el, lassan, kimerítően. Feláldozod magad a családodért és másokért. Mindig csak adsz, erődön felül is. A tested elfárad. A szeretet nélküli környezet elszívja az erődet. A fiatalabb arca megfeszült. – Ez… bennem tényleg ott van – mondta halkan. – Néha érzem, hogy elfáradok az életben. – Tudom – érkezett a válasz. – De változtatsz rajta. Meghosszabbítod a földi létedet. Nem csodával, hanem döntésekkel. – Milyen döntésekkel? – kérdezte gyorsan. – Mondd el, kérlek. Mit csinálok most rosszul? Egy pillanatnyi csend után érkezett a válasz. – Az a gond, hogy mindent magadra veszel. Azt hiszed, mindenért felelős vagy, mindenkit meg kell értened, mindenkit meg kell tartanod. Közben nem figyelsz magadra. De mindez nem rossz. Te ilyennek születtél. – De ha elengedem őket, akkor ki segít nekik? – kérdezte a huszonéves. – Nem arról van szó, hogy ne segíts – hangzott el nyugodtan. – De magadra is gondolj. A fiatalabb lesütötte a szemét. – Félek, hogy önző leszek. – Nem leszel önző – jött a válasz. – Csak végre jelen leszel a saját életedben. – És mi lesz velem később? – kérdezte halkan. – Mivel foglalkozom? Ki leszek? Az idősebb Aurorának mosoly jelent meg az arcán. – Tanítani fogsz embereket. Nem úgy, ahogy most gondolod. Nem módszerekkel, nem tananyaggal. A jelenléteddel, a sok tapasztalatoddal, amely később tudatossággá érik. – Ezt most még nem értem – rázta meg a fejét. – Tudom. Ez maradjon meglepetés. Csend lett. – Akkor még dolgom van itt a földön. Nem csak a gyermekeimet felnevelni, más is? – kérdezte végül. – Így van. Sok embernek adsz majd hitet, önbizalmat – hangzott el. – De már nem egyedül teszed. Én, a jövőbeli éned, mindig veled leszek. És tudd: nagyon, nagyon szeretlek. Felálltak. Az ölelés most már könnyű volt, szeretettel teli. – Köszönöm szépen – suttogta a fiatal Aurora. Az idős büszkén nézett rá. Tudta, még poklok pokla vár rá, de kibírja, mert erős, és csupa szeretet. A fiatalabb alak lassan fénnyé vált, majd feloldódott a szobában. Aurora visszaült a fotelbe. A lámpa fénye másként világított. Fényesebben. A szobában újra csend volt. Tudta, most segített. Hogy kibírja a fiatalabb énje a nehézségeket, és átadott a jövőből annyi szeretetet, ami elég lesz a nehéz időszakban. Ezért jött. Szeretetért.