LEZÁRT TÉMA

Só A só az élet ujjlenyomata, kristályba zárt emberi könny, bőrön maradó emlék, időn és tengeren túl. Ott él minden falatban, ahol a csend ízzé sűrűsödik, ahol az emlék megszólal, és a test emlékezni kezd. A só összeköt testet, sorsot, seb és gyógyulás határán, egy csipetben gondoskodás, többletében könyörtelen igazság. A só mértékre tanít, hol válik súllyá az élet, íz ott születik meg, ahol a szív jelen marad. Minden könny tengerré érik, minden hallgatás mélyül, az élet végül mindig megsózza önmagát.

Az élet sója A sószemek apró kristályként finoman peregnek a sószóróból. Szeretjük a só ízét, mivel egy különleges pluszt ad az ételhez. Ahogy a falat a nyelvünkhöz ér, ízorgia indul meg a szánkban. Ehhez hasonlítjuk azokat a kis dolgokat, amik az életünkbe is hoznak valami egyediséget. Lehet nélkülük élni, de nem érdemes. Ez az icipici hozzávaló megfűszerezi a mindennapjainkat, színesebbé teszi az átlagos hétköznapokat. Elég egy mosoly, egy szerető ölelés, bátorító szó, ami szebbé varázsolja létezésünk óráit. Kibillent minket az átlagos napok monoton zajából. Varázsütésre megváltoztatja a szürkeségbe burkolózó életünk perceit. A mesebeli mondás tényleg igaz: Úgy szeretlek, mint az emberek a sót.

Egy csipet A sótartó régi volt, repedt porcelán, a peremén hajszálvékony csorba. Nem dőlt fel teljesen, csak éppen annyira, hogy a kristályok meginduljanak. Nem zuhantak, inkább engedelmesen hullottak: fehéren, hangtalanul, mintha tudnák, hol a helyük. Figyeltem őket. Mindig figyelek az ilyen apróságokra. Más talán észre sem veszi, mikor válik sokká, ami eredetileg hiányzott. Az étel a tűzhelyen már majdnem kész volt. Megkóstoltam. Üres. Nem rossz – csak nincs benne semmi, ami megtartsa az ízét. Mint egy mondat állítmány nélkül. Mint egy nap, amit végigcsinál az ember, de nem marad meg benne. Tettem bele egy csipet sót. Nem többet. Csak annyit, hogy az ízek felébredjenek. Hirtelen lett eleje és vége. Értelme. Eszembe jutott, hányszor nem adtam meg ezt magamnak. Hányszor hittem azt, hogy a visszafogottság erény, a hallgatás béke, az alkalmazkodás szeretet. Hányszor féltem attól, hogy ha kimondok egy szót, ha meghúzok egy határt, ha nemet mondok, akkor elrontok valamit. Túlsózom az életet. Pedig az igazság inkább az volt, hogy ízetlen lett. Volt idő, amikor túl sok sót használtam. Amikor a fájdalom beszélt helyettem, amikor minden mondat maró volt, minden döntés éles. Akkor elnyomtam mindent. Magamat is. A só akkor már nem kiemelt, hanem égetett. Meg kellett tanulnom az arányt. Most már tudom: a só nem ellenség. Csak pontos akar lenni. Nem kér sokat, de azt kéri, hogy jelen legyen. Az én sóm a kimondás. Az őszinte szó, amit nem csomagolok be udvariasságba. Az a döntés, amit nem magyarázok túl. Az a pihenés, amit nem érdemekhez kötök. Ebből adtam mindig keveset. Most, amikor főzök, figyelek. Nem csak az ételre. Magamra is. Ha hiányzik, hozzáadom. Ha sok lenne, visszaveszem. És ha eltalálom, akkor minden a helyére kerül. Egy csipet elég.

Élet íze Megbillen a sótartóm, fehér zuhatag indul útjára, apró, szikrázó darabok, lassan omlanak az asztalra, A só oly egyszerű valójában, de mekkora hatalma van, élet ízének táncát indítja, egy harmonikus dallamot formálva. Lelkünk só kristályai egyensúlyoznak, szavakban, amiket kimondunk, döntésekben, amiket meghozunk, határokban, amiket felvállalhatunk. Szívűnket védik, megtartanak, a megfelelő arányban sorsunkban, biztatóan mindent formálhatunk, így tudjuk kik vagyunk, mit akarunk. De néha elveszűnk a külső zajban, a vágyak bennünk elmosódnak, a lépéseink bizonytalanokká válnak, a szavak már súlytalanság tárháza. A sótartó elbillenése emlékeztet, hogy a belső egyensúly törékeny, s a szeretet találjon utat mindenben, hogy az élet íze teljes lehessen.

Napi játékra írva A só Mi az életemben az a csipet „só”, amelyből keveset adok magamnak. Még mindig az idő, ami oly kevés, Az énidő, amit magamnak adhatok. Feladatok sora vár rám naponta, Pedig igéretet tettem, megigértem, Hogy ebben a már kevés ittlétben, Adok belőle bőven magamnak. De mindig ott van a de, ami átírja, Előbbre sorol mást, mint önmagam. Hiába hullanak ki elém a kristályok, Az idő hiánya bizony ürességet hagy. Szavak, döntések, korlátolt határok, Hiányzik a ,,só,, hiánya ürességet hagy. Elveszti értelmét a megtett ígéret, Ha belső világomból hiányzik valami. Soósné Balassa Eszter 🌼