46. hét - Vers
LEZÁRT TÉMA
Kedves Múzsatársaim, Kedves Írótársak!
Gyönyörű verseket várok.
Új képekkel érkeztem – induljon a közös alkotás!
1. kép: arc, amelyen szavak futnak végig.
Ehhez a képhez nem adok szót.
Csak figyeld, mit indít el benned.
Írj arról, amit látsz, érzel, vagy amit eszedbe juttat.
2. kép: nő egy lámpafénynél, félhomályban.
Ehhez a képhez a szó: VÁRAKOZÁS.
– Mire vár valaki?
– Kire vár?
– Mi történik a csendben két gondolat között?
3. kép: egy ember a vízparton, felette szélesen kitárt szárnyú sas.
Ehhez a szó: SZABADSÁG.
– Mitől lesz valaki igazán szabad?
– Hol érzed, hogy fellélegzel?
– Mikor tudsz önmagad lenni?
A lényeg: a kép hangulata vezessen.
Használjátok a #hetijáték hashtaget.
Minden résztvevő személyre szóló oklevelet kap.
Kérlek, csak ezeket a most megosztott képeket használjátok inspirációnak.
Határidő: november 16 23:59.
Szeretettel:
Aurora Amelia Joplin
a Múzsák Könyvtára alapítója
Hozzászólások (2)
Aurora Amelia Joplin
Adminisztrátor
• 2025.11.10. 23:21
Lélegzet
Nem mozdul a lámpa alatt a fény,
csak remeg, mintha emlékezne.
A város elhallgatott –
csak a cipősarkak távolodó koppanása
él még valahol.
Nem tudom, hány perce,
vagy hány éve állok itt.
Néha még hiszem, hogy megjössz.
Máskor már azt sem tudom,
kire várok.
Az éj könnyű kabátja
a vállamra hull.
Csak a szél kérdez:
„Meddig még?”
Talán csak lélegzet ez a pillanat.
Egy szív mozdul a sötétben.
Nem tudom, kié.
De hallom.
Aurora Amelia Joplin
Adminisztrátor
• 2025.11.10. 01:48
Arc története
Volt egyszer egy arc,
amely nem a jelenből született,
hanem rétegekből:
megélt életekből,
eltemetett hangokból,
megőrzött sóhajokból.
A bőrödön nem ráncok futnak,
hanem mondatok,
távoli tengerpartok átmosott homokírásai,
ahol régen álltál mezítláb,
ahol valaki egyszer a nevedet mondta,
és te megfordultál.
A szemhéjad alatt
csillagok tanúskodnak arról,
hányszor törted össze a szívedet
csendben.
Mert nem volt kinek odaadni a történetet,
aki nem félt volna
a mélységtől, ami te vagy.
De most…
Most újra olvasod magad.
Nem félsz.
Nem húzol vonalat a mondatokra.
Nem akarod elrejteni,
mit hordozol.
Mert tudod már:
a szavak nem sebek,
hanem fények,
amik még nem találtak haza.
És lassan,
ahogy lélegzel,
a régi mondatok elcsitulnak,
a betűk visszasimulnak a csontjaidhoz,
és a bőröd tiszta lesz,
mint a hajnal első perce.
Ami megmarad:
az nem fájdalom.
Az:
igazság.
Új hozzászólás
Hozzászólni csak belépett felhasználók tudnak. Bejelentkezés