Maja és én Positanóban A gép kerekei finoman koppantak a nápolyi kifutón, és Maja izgatottan szorította a karom. – Anya… most tényleg itt vagyunk! – csillant fel a szeme. – Igen, innen már a tenger vár ránk – mosolyogtam. A reptér ajtaja kitárult, és az első meleg olasz szél úgy csapott meg minket, mintha már az érkezésünk pillanatában tudná, hogy ez a nyár fontos lesz számunkra. A transzferbusz kanyargott a hegyek között; citromligetek, kőházak és zöld dombok suhantak el mellettünk. Maja az ablakhoz tapadt. Aztán egy éles kanyar után felbukkant Positano. Színes házak kapaszkodtak egymás fölé a hegyoldalon, mint egy egymásra rakott meseváros. Lent a tenger mélykék volt, olyan nagy és tiszta. – Anya… ez gyönyörű – súgta Maja. – Sokkal szebb, mint hittem. – Tudtam, hogy imádni fogod – feleltem. A szállásunk teraszáról a teljes tenger látszott. Maja kilépett, két kezét a korlátra tette, és mélyet lélegzett. – Olyan, mint egy álom! – mondta meghatódva. Az első este lementünk a partra. A homok meleg volt, a szél könnyű, mint egy nyári simogatás. A házak fényei a hegyoldalon úgy szikráztak, mintha a város csillagmezővé változott volna. – Nézd, anya! – mutatott Maja a magasba. – Mintha az ég fordítva nőtt volna bele a hegybe. Mosolyogtam. Positano tényleg így hat az emberre. Egy étterem előtt egy fiatal pincér ránk nézett. – Buonasera! Due angeli per la cena? Maja felnevetett. – Azt mondta, angyalok vagyunk! – Nem téved nagyot – súgtam neki mosolyogva. A teraszon pizzát ettünk, hideg limonatát ittunk. Maja rám nézett: – Anya… én itt boldog vagyok. Átöleltem. – Én is. Egy álom vált valóra mindkettőnknek. Egy közös nyaralás. A következő nap estéjén egy kisebb, hangulatos térre sétáltunk fel. A levegőben pizzatészta és citromkrém illata kavargott. A kőlépcsőkön emberek ültek, gyerekek kacagtak, és a hegyoldal visszhangozta a zenét. Egy idős hegedűs játszott. A dallam lassú, fátyolos, mintha a levegő is megpuhult volna tőle. Maja közelebb húzott. – Anya, menjünk oda. A zenész felnézett, elmosolyodott, majd játékosan Majára bökött: – Piccola stella… kipróbálod? Maja hirtelen meghökkent. – Anya… én ezt nem… – Ahogy érzed – biztattam. A férfi a kezébe adta a hegedűt. Az első hang bizonytalan volt, de tiszta. A tér elcsendesedett. A zenész mögé lépett, finoman irányította a kezét, és hamarosan a dallam újra megszületett – immár két ember szívéből. Amikor befejezték, a tér megtapsolta őket. Maja arca ragyogott. – Anya… ez életem egyik legszebb pillanata volt. – Positano megajándékozott minket – mondtam, és átöleltem. – Veled együtt engem is – felelte halkan. A nyaralás utolsó estéjén visszamentünk a partra. A víz lágyan világított, a csillagok sűrűn borultak ránk, a házak fényei pedig úgy ragyogtak a sziklákon, mintha a város gyertyákból épült volna. – Szerinted visszajövünk ide? – kérdezte Maja. – Egészen biztosan – feleltem. – Ez a nyár nem múlt el. Csak vár ránk. Maja a tengerre nézett, és halkan mondta: – Akkor majd itt találkozunk vele újra. A tenger pedig olyan ütemben csapott a partra, mintha igent mondott volna.