Telefonhívások! 1. Szia barátnőm! – Ráérsz beszélni? – Csak egy kicsit? Oksi, majd rövid leszek. – De miért kell neked dolgozni? – Húúú, kapálni? Hogy falun ez természetes? Milyen kegyetlenek a szüleid. Én biztos nem csinálnám! – Igazad van, mindig elfelejtem. Úgy is tudod, hogy évek óta nem voltam falun. Veled is csak messengeren beszélek, ha eszembe jutsz. – Na mindegy, nekem is tegnap ért véget a suli, végre itt van a gondtalan vakáció. Úgy gondoltam, kihasználom. Lehet, ez lesz az utolsó nyugis nyaram, jaj miről is beszélek! A többi is az volt, nyugis és unalmas. Jövő ilyenkorra már le tudom az érettségit, aztán elmegyek valahova dolgozni. – Nem, nem terveztem tovább tanulást, lehet, kimegyek osztrákba. Ott szuperebb minden. Már beszéltünk róla a csajokkal. Még takarítással is többet keresek, mint itt magyarba a diplomával. – A szüleim? Az más, de erről nem akarok beszélni! – Hogy még nem takarítottam? Az nem gáz, eleget láttam, hogy csinálja a bejárónő! Egyébként meg könnyen tanulok, meg nem egyedül mennék, majd segítenek a csajok. Na, de az még odébb van, a szüleim egyetemet emlegetnek, de én nem akarom! Azért, hogy olyan legyek mint Ők? Be vannak savanyodva, csak a munka, meg a munka, meg a karrier. Ez számít nekik, más nem. Pénz van, elkölteni sem bírjuk abban a két hétben, míg elmegyünk nyaralni. – Hogy hová megyünk? Minden évben görögbe, ráadásul ugyanoda, már annyira unom! – Majd augusztusban repülővel. Két hét két millába kerül, de nem számít, van. Míg oda leszünk, itthon kifestik a házat, a bejárónő felügyeli, meg takarít. – Nem, nem tűnik el semmi, van kamera, meg apa mindent lefotóz. Képeket meg ilyesmit. Már dél van, és még mindig lustálkodom, egyszer voltam a mosdóban, aztán visszafeküdtem. Fel kellene kelnem, mert éhes vagyok. Hallom hogy korog a gyomrom. Remélem anya főzött valamit tegnap, mindjárt megnézem a hűtőt. – Hogy miért nem tudom? Azért, mert éjfélig buliztam a barátaimmal. Ha jól emlékezem, a végén már csak egyedüli csaj voltam köztük. Piáltunk rendesen. Még szerencse, hogy itthon már mindenki aludt. – Igen, a szüleim a mindenki. Tudod, hogy nincs tesóm, elfelejtetted? De ez engem nem zavar, meg van mindenem, senkivel és semmin nem kell osztozkodni. Ez jó. Ha kigondolok valamit, másnap már megkapom. Azt hiszik ezzel minden le van rendezve. Csak ne nyafogjak nekik. Erről már rég leszoktam. Még általánosba jártam, amikor rájöttem, jobb nem nyafogni, mert azt nem szeretik. Túlságosan el vannak foglalva a munkájukkal, időnként még haza is hozzák, olyankor hajnalig a számítógép előtt ülnek. Csendben, szótlanul dolgoznak, igaz, máskor sem beszélnek sokat. – Nem, még vasárnap sem, amikor itthon vagyunk. Komolyan mondom, nálunk a vasárnapi ebédek olyanok, mintha halotti torban lennénk. Sehol egy mosoly, némán eszünk, kanalazzuk a levest, rágjuk a húst, ami legtöbbször oda van égetve. Anya pocsékul főz, de senki sem meri megmondani neki. Ráadásul Ő a mártír, aki vasárnapját feláldozva, ebédet főz nekünk. Szerencsére van menza, elég jól főznek. – Nem, nyáron az nincs. Akkor majd hozza az ételfutár, úgy mint minden szombaton. – Én? Ugyan már, halott ötlet! Még a mosogatót sem indítottam el soha! Na mindegy, ezen most nem agyalok. – Nem, nem megyek, tudod, hogy Anya nincs jóba a tesójával. – Akkor szia! Azért sajnállak. Ilyen melegben kertet kapálni? —– 2. Szia barátnőm! – Ráérsz beszélni? – Köszönöm. – Nem, nem vagyok jól! Képzeld, válnak a szüleim! Az eszem megáll! Az egyik bepasizott, a másik meg becsajozott! Nyaraláskor borult a bili, gondolhatod! – Nem tudom, veszekednek, hogy melyiküknél legyek. Egyiknél sem akarok lenni! Utálom őket, mert rám nem gondoltak. Én nem számítok nekik, különben megvárhatták volna, míg leérettségizek. – A házban? Senki sem marad, eladják. Az árán vesznek két panelt. Már osztozkodnak, ki mit visz. Én is csak egy tárgy vagyok a sok közül. Remélem, nem húznak sorsot fölöttem! – Gondolod, hogy megkérdezik? Napok óta azon agyalok mit csináljak. Mindjárt kezdődik a suli, én meg itt vagyok a nagy káosz közepén. – A nagynénémhez? Ugye, ezt nem gondoltad komolyan? Évek óta nem láttam, anyám nem beszélt vele a nagyi halála óta. Valamin összevesztek, meg mindig olyan szerencsétlennek tartotta. Nem bírta elviselni, hogy megelégedett azzal, hogy falun maradt pesztrálni mások gyerekeit. Bezzeg Ő, milyen sokra vitte! – Még mindig ott él? A nagyi házában? – Egyedül? Nahát, ezt sem tudtam! Te sem mondtad! Na mindegy, ez van. – Szerinted befogadna? – Tudom, óvónő, szereti a gyerekeket. De én már nem vagyok az! – Jó igazad van, az vagyok! Egy elkényeztetett nagy gyerek! Szerinted felhívjam? De, még a telószámát sem tudom! – Jaj, de aranyos vagy! Mindjárt írom. – Szia, majd jelentkezem! ——– 3. Szia barátnőm! – Képzeld, felhívtam! Nem mondtam neki újat, tudott a szüleim válásáról. Úgy látszik kicsi a világ, semmi sem marad titokban. – Azt mondta, ez nem olyan egyszerű, mint ahogy én elképzeltem. Nagy felelősség befogadni egy ilyen lányt, mint amilyen én vagyok. Meg aztán, mit szólnának anyáék, és alig ismer, mert rég volt amikor a nagyinál nyaraltam. Akkor még elsős voltam, meg aranyos. Most meg majdnem felnőtt, és elkényeztetett. – Igen, így mondta! Háát, ha belegondolok, nem tudom mit szólna az orr, meg a köldök pirszingemhez. Az ajkamból már kivettem, nem tetszett, meg a suliban is szólnának érte. – Nem, a többit nem veszem ki! Akinek nem tetszik, ne nézze! – Nem, még nincs tetkóm, majd szeretnék, nem is egyet! De, azt hiszem, most altatom a dolgot. – Holnap megmondom a szüleimnek, hogy szeretnék a nagynénémhez költözni. Szerintem, köpni, nyelni sem tudnak majd meglepetésükben. De, nem nem fog érdekelni, majd meglátod, úgy lesz ahogy én akarom! – Na, akkor szia, majd jelentkezem! —— 4. Szia, meglepetés! Jaj ne nézz olyan bután, én vagyok, nem a szellemem. Nem hívtalak, úgy gondoltam személyesen majd elmondom hogy alakultak a dolgaim. Végül a szüleim beleegyeztek, hogy átmenetileg a nagynénémhez költözzek. Nem ment könnyen, de sikerült. Neki is voltak, vagy talán még most is vannak fenntartásai velem kapcsolatban. Én mindent megígértem, hogy jöhessek. Az anyagiakat állják a szüleim, így nem lesznek plusz kiadásai. Egyenlőre az őszi szünetig lehetek nála, aztán majd meglátjuk. Ha belegondolok, fura lesz minden nap busszal utazni a suliba, meg vissza. Lehet, a baráti társaságom is kiközösít. Nem lóghatok velük késő estig. A kényelmem sem a régi lesz, nem jön a bejárónő, az ételfutár. Háát, már mondta a nagynéném, hogy a szobámat is magamnak kell rendben tartanom. Meg segítenem kell fát hordani a kazánházba, meg ehhez hasonlók. Sőt, előfordulhat, hogy az őszi kerti munkákban is részt kell vennem. Na arra még gondolni sem bírok, hogy én a műkörmeimmel a földben turkáljak. – Kesztyű is van a világon barátnőm! Majd én is segítek, ha kell. Ugye, két hónapja még nem gondoltad, hogy mennyire meg fog változni az életed? Engem sajnálgattál, és most tessék, belecsöppentél! Ez sem lesz olyan szörnyű, majd meglátod. Adj hálát, hogy ilyen jószívű a nénikéd. Különben egy panelban nézhetnél ki a fejedből, ráadásul meg kellene szoknod az új élettársakat is. Mondjuk azt úgy sem tudod kikerülni. Nem lesz egy fáklyás menet, de ahogy ismerlek, menni fog! De, most gyere, nézzünk szét a faluban! A presszóban nagyon finom a fagyi, már ott várnak a barátaim. Bemutatlak nekik, mert már te is közénk tartozol!

Kedves történet. Karácsonykor még történnek csodák!🌲💖

A karácsonyi hívás Szenteste volt. A nappaliban halványan pislákolt a fenyőfa fénye, a szaloncukrok aranypapírja tükrözte a gyertyák mozdulatlan ragyogását. Éva egyedül ült az asztalnál, a bögrében kihűlt már a tea. A csend nem volt békés — üres volt és nehéz. A földön, egy kartondobozban ott pihentek a festékei, az ecsetei, a vásznak. Mindent elcsomagolt. Úgy döntött: elég volt az álmokból. Januártól visszamegy egy rendes munkahelyre. Karácsony este legyen az utolsó, amikor még úgy teheti, mintha művész lenne. Ekkor megcsörrent a telefon. A csengés váratlanul éles volt a csöndben. Ismeretlen szám. Éva tétovázott. Aztán felvette. – Halló? Néhány másodperc csend szakadt a levegőbe. Aztán egy mély, nyugodt férfihang szólalt meg: – Ne engedd el… kérlek. Éva megdermedt. – Tessék? Ki maga? A hang a túlsó végén nem kapkodott. Nem erőltetett semmit. Mintha pontosan tudná, mit kell mondania. – Tudom, hogy ma úgy akartad befejezni, mint aki lezárt egy korszakot. De te ma nem elveszítettél… hanem majdnem eldobtál valamit, ami a tiéd. Éva szíve összeszorult. Senki sem tudott a festés feladásáról. Nem mondta el senkinek. – Maga… honnan tudja ezt? A férfi halkan elmosolyodott — hallani lehetett a mosolyt, nem látni. – Onnan, ahonnan azt is tudom, hogy ma úgy érezted: senkinek nem hiányoznál, ha feladnád. Pedig egyetlen ecsetvonásod is számít valakinek. Még ha őt még nem is ismered. Évának megremegett a hangja. – Maga valami ismerős? Egy barát? Egy rokon? Rövid csend következett. Aztán szinte suttogva jött a válasz: – Inkább valaki… aki ma melléd van rendelve. A szó nem volt hangos, nem volt erőltetett, de tisztán átsuhant a vonalon: egy angyal hangja lehetett ilyen — csendes, biztos, megmagyarázhatatlanul otthonos. – Karácsony este van – folytatta a férfi. – Ilyenkor sokan kapnak ajándékot. Te ma nem ajándékcsomagot kapsz… hanem vissza azt, ami már a tiéd. A hitedet magadban. Éva lehunyta a szemét. A könnyei hangtalanul csordultak végig az arcán. – Miért törődik velem? – kérdezte. – Mert egyszer valaki velem is törődött, és tudom, hogy elég egyetlen hívás ahhoz, hogy valaki újra higgyen önmagában. A jelek nem mindig csillagokban érkeznek. Néha csak csörögnek. A vonal csendbe halt. Nem volt búcsú. Nem volt elköszönés. Mintha a hívás célja beteljesült volna. Éva lassan letette a kagylót. A tekintete a dobozra siklott. A keze megremegett, amikor felemelte a tetejét. A festékek illata úgy terítette be a levegőt, mint a régen ismert otthonosság. Egyetlen vásznat vett elő. Nem tervezett semmit. Nem gondolkodott. Csak az érzést követte, ami szenteste érkezett. Abban a pillanatban, ahogy az ecset végigszaladt a fehér felületen, már tudta: Nem az számít, ki volt a férfi — ember vagy angyal. Hanem az, hogy a hívás megtörtént. Attól az estétől kezdve minden karácsonykor gyújtott egy gyertyát, odatette a telefon mellé, és halkan csak annyit mondott: – Köszönöm, hogy hívtál. Vannak ajándékok, amelyeket nem bontani kell — hanem fogadni.