Ketten indulunk tovább A fenyők koronái között átszűrődött a napfény; aranyló pászmákban terült el az erdő puha, mohaszőnyegére. A levegőben nedves avar, gyanta és valami furcsa, régi emlék illata lebegett. A tisztás közepén két autó állt — vagy inkább aludt — egymás mellett, moha borította, rozsda falta testtel, mintha csak az idő tartaná őket életben. Liza óvatos léptekkel közeledett. Cipőjének talpa tompán süppedt a mohába. A hangja halkan csengett az erdőben: – Te is látod… hogy olyan, mintha várnának valamire? Bence mellé ért, kezét zsebre tette, majd hosszú másodpercekig némán figyelte az autókat. – Olyan, mintha még mindig haza akarnának vinni valakit. Liza végigsimította a poros, hideg ajtót. – Szerinted kik ültek benne utoljára? – Talán… – Bence elmosolyodott, de mosolya szomorú volt – egy fiú meg egy lány. Veszekedtek, kibékültek, vagy csak hallgattak. Lehet, hogy nem mondtak ki valamit. A szél megmozdult, és megrebbent a moha a motorháztetőn. – Minden autó tele van történetekkel – suttogta Liza. – És ha egyszer már nem mennek tovább, a történetek ott ragadnak bennük. Mint az utolsó mondatok, amelyeket sosem mondanak ki. Bence mélyen felsóhajtott. – Az emberek is ilyenek. Megállnak, mielőtt célba érnének, mert megijednek vagy félnek. Egy pillanatra csend telepedett közéjük. Liza tekintete visszapillantott az első autóra. – Miért hoztál ide? Tudtad, hogy elindít, felhoz bennem valamit. Ugye? Bence bólintott. – Tudtam. Azt akartam, hogy lásd: még abból is lehet valami szép, ami egyszer úgy tűnt, véget ért. Te… azt hitted, vége lett köztünk akkor, amikor elmentem, és én is. Most itt vagyunk — talán újra kezdhetjük. Nem ugyanott. Másképpen. Liza szeme megtelt könnyel, de a hangja biztos maradt. – Az autók nem indulnak be többé. Bence közelebb lépett. – Nem is kell. Csak tanítanak bennünket. Hogy ami egyszer fontos volt, az soha nem tűnik el csak más formában él tovább. Bennünk. A szél végigsuhant a fák között. Egy napfénysugár érintette őket. Liza lassan megfogta Bence kezét. – Nem tudom, hogyan kell újra elindulni. – Én sem – felelte Bence. – De indulhatunk együtt. Gyalog. Nem kell semmi régit vinni tovább ami fáj. Induljunk együtt, újra tisztán. A két autó tovább pihent a tisztáson, moha alatt. Amikor Liza és Bence lassan elindultak az erdei ösvényen, a napfény áttört a fák között, mintha csendben azt suttogná: Nem kell mindent újraindítani. Elég, ha ketten indulunk tovább.