Gondolatok Volt idő mikor azt hittem Szabadon tehettem amit tettem. De nem tudtam ellenállni, A hívásnak nemet mondani. Nem szóval beszélt, Nem nyújtotta kezét. De éreztem az ellenálhatlan vágyat, Hogy kibontsam rég pihenő szárnyam. Szabadon írni mástól érintetlen, Hinni a múlhatatlan hitben. Tudni,hogy a szavak felemelnek, Elvisznek a messzi végtelennek.

Pecsétes levél Ablakon át éles fény megvillan, az asztalon egy pecsétes levél, a szél titkokat sodorva elsurran, s a szobában súlyos csend mesél. A férfi hátát csak árnyék őrzi, a lámpák alatt halkan elvegyül, hűtlensége szívét csak úgy égeti, s a bűnbánat oly későn menekül. A küszöbön túl nem néz vissza, miután átadta megbánó szavait, elfojtott vágytól remeg a válla, bűne hajtja, s messze űzi álmait. A szobában megrezdül a csend, s ki ott maradt, a sorokat lesi, levél a kezében, szeme a pecséten, s lelkében a megbocsátást keresi. A nő szívében kinyílik minden, mint kései kis virág a dér alatt, rájön, hogy mi benne oly eleven, a másikban talán már elapadt. Szeme előtt a levél reszket még, ólomként húzzák súlyos szavak, érti már: ahol véget ér a hűség, nem segít ott semmi magyarázat. Ablakon túl mindent rejt az este, a nő az árnyat nézi, de eltűnt már, szíve kiürül, ott áll oly elveszve, mint akit magára hagyott a világ. A fények csak úsznak el előtte, a férfi távol, múltja ködbe hull, szívében kész a válasz a levélre, bárhogy fáj, egyedül él ezentúl.

A lelkek tánca Nem érint a kéz, mégis remeg a bőr, ahogy egymásba simul a csendem és a csended. Az idő megáll — nem kérdez, nem dönt, csak nézi, ahogy két lélek felismeri önmagát a másikban. Te ott állsz — nem testtel, hanem emlékkel, árnyék nélkül, fényből, hangtalan sóvárgással. Én pedig közelebb hajolok, s te engeded — csak lélek tud ennyire közel menni, mert ha nem érlek el, szomorú lelkem sírni kezd. Arcod nem érinti az arcom, mégis minden csókod rajtam marad; szempillád egy sóhaj, amely elém hull, és én elkapom, mielőtt a földre érne — mert ami a tiéd, az az enyém elveszni nem tud. Két tollpihe tánca vagyunk a szélben — egymáshoz simulunk, majd elrebbenünk, de akármerre sodor a sors kegyelme vagy kegyetlensége, úgy térünk vissza egymáshoz, mint a fény a hajnalhoz. Nem lehetünk — mégis vagyunk. Nem érhetünk össze — mégis összeérünk. És ha elválaszt is ezer élet, ezer test, ezer név, a tánc újra elkezdődik, valahányszor a lelkünk megérzi a másik lélegzetét. Mert ami egyszer felismerte önmagát a másikban, az soha többé nem felejti el. Ez a mi igazunk. Ez a mi végzetünk. Ez — a lelkek tánca.

Hűtlen szíved Hűtlen szíved merre visz sűrű köddel elrepít tétova léptek egyre jobban eltűnnek a távolban. Itt voltál ablakon alatt most csak a magány az ami maradt ablakomra leheletem tapad ahogy kereslek az utca lámpa alatt Lehelletemtől pára képződik ablakomon még látszódik akkor ahogy fogtad kezem párás lehelletemtől szívecskét rajzolt kezed. Hűtlen lettél ballagj messze én itt maradok hallkan, csendben beleírom sírva,remegve : Én még most is szeretlek ! Kisszobámban egyedül vagyok csak a tárgyak amit itt hagytál, hagyom... Most már nélküled vagyok.

Csábító csokoládé Csoki hív — mert édes, mézes, nem kérdez, csak jön felém, mosoly bújik ajkam szélén: „Na jó… egy falat még.” Olvad lassan, lágyan benn, mint szívemben a szerelem, dió omlik, kakaó íze vár, minden porcikámra rátalál. Nem édesség — varázslat ő, csábító, titkos, erő, ha egyszer hozzám ér, megcsókol, nincs menekvés, elrabol. Ha szívem fáradt, fáj, a csoki mindig mellém áll, ringat, vigaszt ad, szeret, s újra élni hív, megnyugtat. Így történik újra, újra, minden este, mindig újra megfogadom — ma vége van… de mégis… mégis… ellenállhatatlanul — újra magához láncol.