Így jártam! Imádtam a csokoládét, a mogyorósat, a töltöttet, a keserűt, a tejest, és mindegy milyen, csak édes és sok legyen. Hagytam, hogy lassan olvadjon a számban, kiélvezve minden pillanatot. Boldogság hormonjaim vígan kacarásztak, megkaptak tőlem minden finomságot. Kilóim is szépen gyarapodtak, ami kicsit sem bosszantott. Ám egy napon vége szakadt e földi boldogságnak. Hogy történt, hogy sem, talán a sok csokitól, de egy ellenőrzés során az én szép piros vérem megédesedett. De meg ám, és nem is kicsit, nagyon! A színe nem változott, de a cukorszintje drasztikusan megemelkedett. Az orvosom szigorú étrendet írt elő, desszert helyett tablettával. Ráadásul az ujjaimat is böködhetem nap mint nap. Óh, milyen kegyetlen az élet! Ezt még csak-csak elviseltem, de ami utána következett… Könnyeim potyogtak, amikor a biztos rejtekhelyekre eldugott kisebb-nagyobb tábla csokoládékat bűnbánó arccal kipakoltam az ebédlőasztalra. Családom hüledezve nézte az egyre növekvő csoki halmot. - Na, de kedves mama, ezt hogy gondolta? Azt hitte bűn nélkül hódolhat torkos szenvedélyének? No és mit gondolnak most az unokák? Ugyan már! Az unokák megszeppenve nézték, hallgatták a történteket. Talán épp azon járt az eszük, hogy itt most vége a titokban kapott mama csokiknak. Nem, nem lesz vége, csak ezután jóval kevesebbet fognak kapni, mint eddig. Majd kitalálom a módját, valószínű a gyümölcsevést fogom náluk szorgalmazni. Bevallom, kicsit sem szégyelltem magamat, az én koromban már leperegnek rólam a korholó szavak. Sokkal jobban zavart, hogy életem hátralévő éveiben le kell mondanom ezekről a finomságokról. Van ugyan diab cukorka, csokoládé, no de egy kockával nem érdemes elkezdeni... Most még sóvárogva nézem a boltok polcairól rám mosolygó sok finom csokoládét, de nem szabad, és nem is merek kockáztatni.