Pillanat Erdők mélyén csend pihen magához húz... végtelen talpam alatt falevél ropog s rezzenésre rezzenéstelen maradok. Milyen tiszta levegő karol mint egy puha sál körbefon fák merednek fel az égig felhők felett a nap erejéig. Olyan mintha őt is hívná lombkoronán át még bekukucskál milyen szép csodás e kép az ember lelke megnyugodni tér. Aranyló égbolt alatt meghúzódik ez a gyönyörű pillanat megörökítem, s szívembe rejtem szomorkás perceimben újra felidézem.

Pillanatnyi boldogság Vannak pillanatok, amiket nem szabad elszalasztani. Meg kell élni őket akkor, ott, amikor megérkeznek. Mert ezek adják az örömöt és a boldogságot — nem hangosan, nem látványosan, csak csendesen. De pont így jó. Ma, amikor hazafelé sétáltam, a nap épp lemenőben volt. Megálltam egy pillanatra, csak néztem. A színek valahogy mások voltak — mélyebbek, szebbek, mint amilyennek máskor látni szoktam. Lefotóztam, mert meg akartam őrizni… de már akkor tudtam, hogy a kép nem fogja visszaadni azt, amit akkor láttam és éreztem. A valóságot csak a szem és a szív tudja együtt megfogni. Tovább indultam, aztán hirtelen megcsapott a fenyőfa illata. Annyira váratlanul ért, hogy egy pillanatra megálltam. A karácsony jutott eszembe — nem a rohanás, nem a készülődés, hanem az az érzés, amikor valahogy minden jó. Amikor béke van bennünk. Éreztem, hogy megérint. Utána már más volt az út hazafelé. Semmi különös nem történt, mégis jó kedvem lett. Boldogan mentem tovább. Ezek a pillanatok azok, amelyeket a szív megjegyez. A fénykép nem tudja megtartani — de a szív igen. És bármikor előhívhatom őket.