A szív jól döntött Petra öt éve dolgozott egy könyvesboltban a kikötő mellett. Nem szerette különösebben, de nyugodt volt, és senki nem várta tőle, hogy csodákat tegyen. Reggel nyolckor kinyitotta az üzletet, este hatkor bezárta. Nap közben kávé, csend, rutin, semmi különös. Egy csütörtökön, záróra előtt két perccel bejött egy férfi. Nem nézelődött, nem kérdezett. Levett egy régi tengerészeti naplót a polcról, és az asztalra tette. – Ajándék lesz? – kérdezte Petra, mert ezt szokta ilyenkor kérdezni. – Nem – felelte a férfi, aztán váratlanul hozzátette: – Indulok. Petra már majdnem beütötte az árat, amikor megállt a keze. – Hova? – kérdezte kíváncsian Petra. A férfi elmosolyodott és válaszolt: – Fogalmam sincs, csak megyek. Csend lett. Petra nem értette, miért érinti meg ennyire ez a mondat. Ő egész életében úgy hitte, csinálni kell valamit, amit mások is értenek: „biztos állás”, „rendes élet”, „legyen terv”. Mindenki ezért dicsérte, pedig olyan unalmas volt az élete, egyhangú. A férfi átvette a könyvet. Már indult is kifelé, amikor Petra halkan utána szólt: – Nem félsz attól, hogy valaki majd azt mondja, elszúrtad? A férfi megállt az ajtónál. Nem fordult vissza, csak a hangja hallatszott: – Az jobban fájna, ha nem próbálnám meg csak azért, mert félek. A mondat úgy vágott bele Petra szívébe, hogy megkapaszkodott a pultban. A következő két nap semmi különös nem történt. A harmadik napon viszont azon kapta magát, hogy minden belépő férfiról azt hiszi, ő az. A hetedik napon már tudta: ez nem szerelem. Ez irigység. A férfi tényleg kilépett abból, amiben ő élt. Ő meg nem mer. Három héttel később Petra beadta a felmondását. Nem volt semmilyen terve, megtakarítása sem. A főnök értetlenkedve nézett rá. – És mit fogsz csinálni? Petra csak ennyit mondott: – Nem akarok többé olyan életet élni, amit eddig. Én igazán élni akarok. A főnök felnevetett, legyintett. Biztos volt benne, hogy Petra majd visszajön. Nem ment vissza. Egy hét múlva ott állt a mólón egy hátizsákkal. Nem volt körülötte senki. Nem fogta senki a kezét. Nem ígért senki semmit. Csak egy döntést hozott. Petra felszállt a következő kompra. A komp lassan távolodott a parttól. Petra visszapillantott és mosolygott, a szívében pedig érezte: jól döntött. Nem tudta, mi vár rá, de már nem félt, boldog volt.

Az ismeretlem Téli esték melegében, ropogó tűz mellett egy legendát mesélnek. Azt mondják – akik előttünk éltek, és még emlékeztek – van egy szurdok, mélyen a hegyek között. A víz nem csak tükröz, hanem egy átjáró a két világ között. Az öreg halászok úgy hívják: A Lélekcsatorna. Aki egyszer áthajózik rajta, soha többet nem tér vissza. Így volt-e, vagy csak hideg esték magányát oldják az ősi szavak? Ki tudja. Egy napon egy magányos vándor érkezett a sziklafalak közé, egy vitorlással. Honnan jött, és mit keres? Fekete hajában kékes fénnyel játszott a nap. Kopott köpenyét játékosan cibálta a szél. A kis hajó neve Anima volt. A vándort a múltja hívta vissza, emlékei a felejtés ködébe vesztek. Egyetlen gondolat kísértette: egy álom, amelyben egy fénylény hívta őt a szurdokba, hogy ott találja meg az igazi nevét. Ahogy a hajó belesiklott a csendes vízbe, a sziklák suttogni kezdtek. Elfeledett szavakat, évezredek sóhaját. Az érzések feltépték a múlt dermedt szövetét. Képek fonták körbe az ébredő lelkét: gyász, öröm, születés, halál. A vándor szíve dacolt a hirtelen fájdalommal. Mintha minden elfeledett élet súlya ránehezedne. A víz tükrében nem a saját arcát látta, hanem egy asszonyét, aki egykor szerette őt – vagy talán ő volt az asszony, egy másik időben. A halhatatlan istenek mindig ott engedik fájni a lelket, ahol még gyógyulnia kell. Kegyetlen játék, azt mondod? Talán igazad van, de most csendesedjünk el, és hallgassuk tovább a mesét. A napfény áttört a sziklák résein, és egy pillanatra megvilágította a hajó alját. Ott, a viharvert deszkák között egy régi könyv feküdt. Hogy került oda? Korábban soha nem látta. A borítón ez állt: Az Emlékezés Térképe. Ahogy kinyitotta, nem betűket talált, hanem képeket: saját múltjának töredékeit, mások álmait. Milyen kegyetlen játékot játszanak az istenek? A felelet egy simogató szellő alakjában érkezett. A vándor megértette: a szurdok nem csak hely, hanem próbatétel. Aki átkel rajta, annak szembe kell néznie eddigi életeinek minden pillanatával. És ha elég bátor, megírhatja az utolsó oldalt – amivé válni akar. A férfi arca kisimult. Keze már nem markolta görcsösen a kormányt. Szemeiben kihunyt a zaklatott fény. A hajó tovább siklott, és a sziklák elcsendesedtek. A hullámok egyre kisebbek lettek, majd elcsitultak. A vándor mosolygott. Nem volt már egyedül. A Lélekcsatorna befogadta őt, és a megfagyott idő eloszlott a kozmikus óceánban.