Az ismeretlen
Téli esték melegében, ropogó tűz mellett egy legendát mesélnek. Azt mondják – akik előttünk éltek, és még emlékeztek – van egy szurdok, mélyen a hegyek között. A víz nem csak tükröz, hanem egy átjáró a két világ között. Az öreg halászok úgy hívják: A Lélekcsatorna. Aki egyszer áthajózik rajta, soha többet nem tér vissza. Így volt-e, vagy csak hideg esték magányát oldják az ősi szavak? Ki tudja.
Egy napon egy magányos vándor érkezett a sziklafalak közé, egy vitorlással. Honnan jött, és mit keres? Fekete hajában kékes fénnyel játszott a nap. Kopott köpenyét játékosan cibálta a szél. A kis hajó neve Anima volt. A vándort a múltja hívta vissza, emlékei a felejtés ködébe vesztek. Egyetlen gondolat kísértette: egy álom, amelyben egy fénylény hívta őt a szurdokba, hogy ott találja meg az igazi nevét.
Ahogy a hajó belesiklott a csendes vízbe, a sziklák suttogni kezdtek. Elfeledett szavakat, évezredek sóhaját. Az érzések feltépték a múlt dermedt szövetét. Képek fonták körbe az ébredő lelkét: gyász, öröm, születés, halál. A vándor szíve dacolt a hirtelen fájdalommal. Mintha minden elfeledett élet súlya ránehezedne. A víz tükrében nem a saját arcát látta, hanem egy asszonyét, aki egykor szerette őt – vagy talán ő volt az asszony, egy másik időben. A halhatatlan istenek mindig ott engedik fájni a lelket, ahol még gyógyulnia kell. Kegyetlen játék, azt mondod? Talán igazad van, de most csendesedjünk el, és hallgassuk tovább a mesét.
A napfény áttört a sziklák résein, és egy pillanatra megvilágította a hajó alját. Ott, a viharvert deszkák között egy régi könyv feküdt. Hogy került oda? Korábban soha nem látta. A borítón ez állt: Az Emlékezés Térképe. Ahogy kinyitotta, nem betűket talált, hanem képeket: saját múltjának töredékeit, mások álmait. Milyen kegyetlen játékot játszanak az istenek? A felelet egy simogató szellő alakjában érkezett.
A vándor megértette: a szurdok nem csak hely, hanem próbatétel. Aki átkel rajta, annak szembe kell néznie eddigi életeinek minden pillanatával. És ha elég bátor, megírhatja az utolsó oldalt – amivé válni akar. A férfi arca kisimult. Keze már nem markolta görcsösen a kormányt. Szemeiben kihunyt a zaklatott fény.
A hajó tovább siklott, és a sziklák elcsendesedtek. A hullámok egyre kisebbek lettek, majd elcsitultak. A vándor mosolygott. Nem volt már egyedül. A Lélekcsatorna befogadta őt, és a megfagyott idő eloszlott a kozmikus óceánban.
Egy napon egy magányos vándor érkezett a sziklafalak közé, egy vitorlással. Honnan jött, és mit keres? Fekete hajában kékes fénnyel játszott a nap. Kopott köpenyét játékosan cibálta a szél. A kis hajó neve Anima volt. A vándort a múltja hívta vissza, emlékei a felejtés ködébe vesztek. Egyetlen gondolat kísértette: egy álom, amelyben egy fénylény hívta őt a szurdokba, hogy ott találja meg az igazi nevét.
Ahogy a hajó belesiklott a csendes vízbe, a sziklák suttogni kezdtek. Elfeledett szavakat, évezredek sóhaját. Az érzések feltépték a múlt dermedt szövetét. Képek fonták körbe az ébredő lelkét: gyász, öröm, születés, halál. A vándor szíve dacolt a hirtelen fájdalommal. Mintha minden elfeledett élet súlya ránehezedne. A víz tükrében nem a saját arcát látta, hanem egy asszonyét, aki egykor szerette őt – vagy talán ő volt az asszony, egy másik időben. A halhatatlan istenek mindig ott engedik fájni a lelket, ahol még gyógyulnia kell. Kegyetlen játék, azt mondod? Talán igazad van, de most csendesedjünk el, és hallgassuk tovább a mesét.
A napfény áttört a sziklák résein, és egy pillanatra megvilágította a hajó alját. Ott, a viharvert deszkák között egy régi könyv feküdt. Hogy került oda? Korábban soha nem látta. A borítón ez állt: Az Emlékezés Térképe. Ahogy kinyitotta, nem betűket talált, hanem képeket: saját múltjának töredékeit, mások álmait. Milyen kegyetlen játékot játszanak az istenek? A felelet egy simogató szellő alakjában érkezett.
A vándor megértette: a szurdok nem csak hely, hanem próbatétel. Aki átkel rajta, annak szembe kell néznie eddigi életeinek minden pillanatával. És ha elég bátor, megírhatja az utolsó oldalt – amivé válni akar. A férfi arca kisimult. Keze már nem markolta görcsösen a kormányt. Szemeiben kihunyt a zaklatott fény.
A hajó tovább siklott, és a sziklák elcsendesedtek. A hullámok egyre kisebbek lettek, majd elcsitultak. A vándor mosolygott. Nem volt már egyedül. A Lélekcsatorna befogadta őt, és a megfagyott idő eloszlott a kozmikus óceánban.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!