Fáradság

A.K. András.

A.K. András.: Fáradság című novella illusztrációja a Múzsák Könyvtárában.
A.K. András.: Fáradság című novella illusztrációja a Múzsák Könyvtárában.

Forrás: Mesterséges intelligencia készítette

Mezítláb áll, háttal a képzeletbeli szakadék szélén, egy hegyesen kiálló sziklán, annak is a legkiállóbb szegletén. Majd óvatosan megfordul, és szembenéz a végtelennel! Lábaival aprókat toporogva, éppen csak mozdulva ott, ahonnan már nincs tovább. Hol a perem vastagsága már csupán alig pár centi. Alant a völgyben vöröslő tűzfolyam, fortyogó láva, meddig a szem ellát. A hatalmas monolit, min áll, az élettelen kő felszíne forró, poros és rideg. Mégis ez a legbarátságosabb dolog életében. Ő így érzi, most éppen így. Lábujjai már-már a semmit markolásszák, még egy-két centi, és a mélybe zuhan, ő, ki az utolsó bástya a jelenben. Fekete fellegek egymásba kapaszkodva, hol torlódva utat törnek maguknak, mint könyöklő lelketlen emberek az életében. Villámok szabdalják az eget darabokra. És ő az összeroppanás határán van, tudja jól. Mégis tartja magát. Mert mögötte csak a semmi van, amivel most éppen szembenéz. Egy könnycsepp indul el tiszavirág-életű útjára, hogy aztán sebek szabdalta kezére cseppenve. Még több kínt pakolva az éppen megtörni készülő lélekre. A sós lé marja a friss és már beforrott, ám de újra felhasadt, ismét vérző sebeit. Ha vérzik, az jó, mert kimossa azt, ami fájdalmat okoz neki. Kimossa a mocskot, a szemetet és mindent, ami akarata ellenére bőre hasadékába került. Hogy aztán kezéről, ujjai végéről lecseppenve folytathassa útját, le alant a poros sziklára, ahol is sisteregve válik semmivé.Mezítelen lábujjaival, a légbe kapaszkodva időnként megérinti a szikla mindenhez is közömbös, poros peremét. Mely itt-ott éles, kaparó, máshol sima, hol az erózió lekoptatta. Most, hogy megfordulva szembenéz félelmeivel, enged lelke szorításából, és magamagát kiengedve önkéntesen vállalt rabságából, lelke felszáll a semmibe, szembenézve mindennel is, mitől minden halandó megremeg. Elengedi magát, megenged egy kis gyengeséget most, hogy senki sem látja őt, csak a végtelen! Az első könnycseppet a második követi, majd a harmadik, és mire észbe kap, már kontrollálhatatlanul zokog. Leguggol, majd magába roskadva a porba huppan, nem is figyelve rá, hol a perem, mi az életet és a halált választja ketté. Mert hol állt, ott most reped, porlik. A hatalmas monolit pereme megadja magát a nyomásnak, mit lábának ujjaival, majd repedezett sarkával morzsolva azt terhel egy test, mi ezerszer törékenyebb és puhább e hatalmas sziklánál! A monolit porlik, reped, és alig látható, apró darabok hullnak a mélybe, tűnnek el örökre az alant rohanó tűzfolyam százezer éves árkaiban. Névtelen, jelöletlen sírban, hogy aztán a magma tüzében főnixmadárként megújulva megint a nagy egész részévé válhasson. Zokogása nem enyhül, inkább fokozódik. Guggolásából megbillenve az ezeréves porba huppant, és nem előre, a semmibe! Nem így akarta, nem akarta sehogyan sem. Egyszerűen így volt számára megírva. Mindkét kezével a monolitba vájja ujjait, melyben kárt tenni semmit sem tud. Egyik körme meghasad, fájdalom önti el testét. Fájdalom, mely nem a lélekben lakozik, mely csupán egy jel.Zokogása enyhül, már csupán könnyei hullnak, mint záporeső. Majd csitul ez a vihar is, előbb halk, nyöszörgő sírássá, majd megkönnyebbülést hozó hüppögéssé. Elapadtak csatornák kiszáradt szemeiben, és ez egyszerre hoz megkönnyebbülést és fájdalmat. Porral borított arcán csupán a sós cseppek vájta árkok, melyek megszáradva utat mutatnak a hitetlen sötétségben is a vak sorsnak és mindazoknak, kik nem hisznek semmiben sem. Képzeletbeli rongyokkal takart testét sebek borítják, sebek, melyekhez élete árán is ragaszkodik, sebek, melyek az életet jelentik számára, sebek, melyeket soha el nem enged! Sebek, melyek mindig megújulva újra és újra felszakadnak. Sebek, melyeket a könnyek marnak ugyan, de ki is mossák belőlük a fájdalom és a rosszindulat gennyét, mit az élet mocska két kézzel törölt beléjük. Akkor ő feláll, még egyszer kitekint a semmibe, bátran és megtörhetetlenül belenézve e gonosz tekintetbe! Mi valójában csupán határvonal, egy számára érdektelen entitásként mutatja meg neki a valót! Maga a mindenség szól hozzá. Ha te nem vagy, akkor akik mögött te álltál, azok mögött már csak én leszek! Te vagy a bástya, te rád támaszkodnak, míg bírod. Te vagy az, ki megóvod őket a semmitől, annak méregtől csepegő borotvaéles fogaitól. Feláll a porból, ismét ott van, új erőt merítve lelkének tisztulásából. Miközben alkarjával letörli a barázdákat, mik lemosva arcáról a fájdalom porát, odaszáradva jelezték, merre haladtak egykor gyémánt ragyogásukkal a megtisztulás könnycseppjei. Fejét büszkén felszegi, lábujjaival ismét a semmit markolászva, tovább porlasztva a milliárd éves dolomit elvékonyodott peremét, és immáron megújulva, újra erővel feltöltve fordul vissza. Tudva-tudván, mögötte csak a semmi van, ki áldozatát várja. Ezért ő, aki a családjában maga a terméskövekből kirakott rendíthetetlen bástya, aki a dolomitot is eleven húsával töri, ő megint teljes mellszélességgel áll a semmi peremén. Határt szabva mindkét oldalra. Kikiáltva világgá, míg én itt vagyok, itt is maradok! Eddig és ne tovább! Jelent ez mindkét világ számára parancsolatot. Főnixként megújítva magamagát, újra ő az utolsó védvonal. Hogy ha eljön az idő, és a halál morózus tekintete magával ragadja őt, átadhassa a stafétabotot utódjának. Ám de mindaddig ő az utolsó! A védvonal! Ő a család védelmezője, ki megóvja őket saját maguktól is! Nem átengedve a határon egyet sem! Hogy ki is ő? Van, hol egy a végtelenségig kimerül családfő. Van, ahol egy magányos és kétségbeesett családanya. Vagy éppen egy energikus és rendíthetetlen nagymama. Esetleg egy szótlan, ámde megtörhetetlen nagypapa. Vagy egy magára maradt gyermek, ki koravén lett saját világában. Mindig, mindenhol más! Hogy ismered fel? Ő az, ki nem áll arrébb! Ő az, ki mindig ott van, ha kell egy támasz! Ő az, ki nem keres kifogásokat! Ki mindig segít, és cserébe nem kér semmit sem! Ő az utolsó mentsvár! Ő az utolsó bástya! Mi akkor sem omlik le, mikor belecsap a villám, megtépi a tornádó, emésztik az elemek. Igen, gyakran elfárad, és olykor-olykor megfordulva szembenéz a semmivel, hogy emlékeztesse magamagát, mi dolga van neki e világon. Megsemmisülve újjászülethessen, vérző lelke erőt merítve fájdalmából megújul. Porlasztva a monolitot csupasz lábujjaival, nem figyelve, kiserken-e a vére vagy sem. Sebekkel, hegekkel tarkított teste, akár a kovácsolt acél, melyet a mindenség tűzében edzettek! Ő ott van! Nem mozdul, nem áll arrébb. Némán, elállva az utat a semmibe, és onnan vissza is. Ő mindig is ott lesz, míg szíve utolsókat nem dobbantja, és teste fel nem adja a harcot. Akkor sem omlik le, míg át nem adta posztját az utána következőnek.

Nagymamámnak…

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.

Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!