A magyar nyelv napján
„A nyelv az a haza, amelyet soha el nem lehet veszíteni.”
Márai Sándor
November 13-án, a magyar nyelv napján megállok egy pillanatra, hogy hálát adjak azért, ami talán a legmélyebben összeköt bennünket: az anyanyelvünkért.
Idegen nyelvi tanárként tisztelem és szeretem minden nép nyelvét és nagyra értékelek mindenkit, aki képes elsajátítani idegen nyelveket. De azt is tudom, hogy vannak szavak, amelyekkel csak magyarul, az anyanyelvemen lehet igazán érezni. Csak ezen a nyelven lehet „honvágyat” érezni, „meghatódni”, „elmerengeni”, vagy „otthonra lelni” egy hangban, egy dallamban, vagy egy szóban.
Anyanyelvünk nem csupán eszköz a gondolataink és érzéseink kifejezésére. Belőle veszünk lélegzetet, általa nyerünk ihletet, benne van múltunk jelenünk és jövőnk szövedéke. Minden szavában ott van a történelmünk, a népdal, a vers, a mese, a humor és a fájdalom, mindaz, amiből mi, magyarok, szövődünk. Amitől magyaroknak érezzük magunkat. Amióta saját magam is írok novellákat és verseket, egyre inkább érzem ezt és egyre jobban elmerülök a nyelv szépségében. Számomra magyarul beszélni – ajándék. Magyarul gondolkodni – kötődés. Magyarul érezni – haza.
Van úgy, hogy azt érzem, nehéz itt élni, ebben az országban. Amikor a világ zajosabb, mint a szív hangja, amikor a bizonytalanság elnyomja a reményt. De ilyenkor is van valami, ami megtart, amihez mindig vissza lehet térni: a nyelv. A magyar szó. Az az ismerős íz, hang és hangsúly, amitől tudom, hogy otthon vagyok, még ha minden más idegen is körülöttem.
A magyar nyelv számomra nem csupán kommunikáció, hanem menedék.
Ha kimondom, hogy „hazatértem”, abban benne van minden táj, amit láttam születésem óta.
Ha azt mondom, hogy „szeretlek”, abban ott dobban minden szív, akit szeretettel vettem körül. És ha azt mondom, hogy „fáj”, abban nemcsak a bánat, hanem a szépség is benne rejlik. Ha érzem, hogy fáj, akkor azt is tudom, milyen az, amikor nem fáj. Észrevettem, hogy anyanyelvem tud sírni és nevetni egyszerre. Tud kemény lenni és gyengéd, egyszerű és szövevényes.
Néha elgondolkodom, milyen különös, hogy a világon csak mi értjük ezt a nyelvet igazán. Hogy amit kimondok, az máshol talán lefordítható, de sosem lesz ugyanolyan. És ebben a különállásban ott van a szépség. Ez a miénk. Ez a szavakban élő otthonunk.
És bár néha nehéz itt maradni ebben az országban, nehéz hinni, nehéz remélni, a nyelv mindig itt van nekünk. Mint egy hűséges barát, aki akkor is meghallgat, ha más már nem ért. És vígaszként a szívünkbe lopja egy vers gyönyörű szavait. Bármilyen messzire sodorna is az élet, tudom: magyarul álmodni, magyarul gondolkodni, magyarul szeretni, számomra örökké megmaradna.
Őrizzük meg a magyar nyelvet, mert akkor ő is megtart minket, magyarokat. Ápoljuk és szeressük tovább ezt a kincset, mert amíg a magyar szó él, addig mi is otthon vagyunk a világban.
„A nyelv az ember legmélyebb énje.”
Kosztolányi Dezső
Márai Sándor
November 13-án, a magyar nyelv napján megállok egy pillanatra, hogy hálát adjak azért, ami talán a legmélyebben összeköt bennünket: az anyanyelvünkért.
Idegen nyelvi tanárként tisztelem és szeretem minden nép nyelvét és nagyra értékelek mindenkit, aki képes elsajátítani idegen nyelveket. De azt is tudom, hogy vannak szavak, amelyekkel csak magyarul, az anyanyelvemen lehet igazán érezni. Csak ezen a nyelven lehet „honvágyat” érezni, „meghatódni”, „elmerengeni”, vagy „otthonra lelni” egy hangban, egy dallamban, vagy egy szóban.
Anyanyelvünk nem csupán eszköz a gondolataink és érzéseink kifejezésére. Belőle veszünk lélegzetet, általa nyerünk ihletet, benne van múltunk jelenünk és jövőnk szövedéke. Minden szavában ott van a történelmünk, a népdal, a vers, a mese, a humor és a fájdalom, mindaz, amiből mi, magyarok, szövődünk. Amitől magyaroknak érezzük magunkat. Amióta saját magam is írok novellákat és verseket, egyre inkább érzem ezt és egyre jobban elmerülök a nyelv szépségében. Számomra magyarul beszélni – ajándék. Magyarul gondolkodni – kötődés. Magyarul érezni – haza.
Van úgy, hogy azt érzem, nehéz itt élni, ebben az országban. Amikor a világ zajosabb, mint a szív hangja, amikor a bizonytalanság elnyomja a reményt. De ilyenkor is van valami, ami megtart, amihez mindig vissza lehet térni: a nyelv. A magyar szó. Az az ismerős íz, hang és hangsúly, amitől tudom, hogy otthon vagyok, még ha minden más idegen is körülöttem.
A magyar nyelv számomra nem csupán kommunikáció, hanem menedék.
Ha kimondom, hogy „hazatértem”, abban benne van minden táj, amit láttam születésem óta.
Ha azt mondom, hogy „szeretlek”, abban ott dobban minden szív, akit szeretettel vettem körül. És ha azt mondom, hogy „fáj”, abban nemcsak a bánat, hanem a szépség is benne rejlik. Ha érzem, hogy fáj, akkor azt is tudom, milyen az, amikor nem fáj. Észrevettem, hogy anyanyelvem tud sírni és nevetni egyszerre. Tud kemény lenni és gyengéd, egyszerű és szövevényes.
Néha elgondolkodom, milyen különös, hogy a világon csak mi értjük ezt a nyelvet igazán. Hogy amit kimondok, az máshol talán lefordítható, de sosem lesz ugyanolyan. És ebben a különállásban ott van a szépség. Ez a miénk. Ez a szavakban élő otthonunk.
És bár néha nehéz itt maradni ebben az országban, nehéz hinni, nehéz remélni, a nyelv mindig itt van nekünk. Mint egy hűséges barát, aki akkor is meghallgat, ha más már nem ért. És vígaszként a szívünkbe lopja egy vers gyönyörű szavait. Bármilyen messzire sodorna is az élet, tudom: magyarul álmodni, magyarul gondolkodni, magyarul szeretni, számomra örökké megmaradna.
Őrizzük meg a magyar nyelvet, mert akkor ő is megtart minket, magyarokat. Ápoljuk és szeressük tovább ezt a kincset, mert amíg a magyar szó él, addig mi is otthon vagyunk a világban.
„A nyelv az ember legmélyebb énje.”
Kosztolányi Dezső
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!