Közelség

Néha elég egy szó,
egy félmosolynyi pillanat,
amikor a csendben megszólítalak.
Nem hangosan –
csak úgy, ahogy az ember
a saját szívéhez beszél,
lassan, óvatosan,
de őszinte súllyal.

És érzem, hogy ott vagy.
Nem kell bizonyítanod,
a jelenléted elfér
egy lélegzetnyi résben,
egy megtartó érintésben,
vagy abban, hogy nem engeded,
hogy elvesszek magamban.

Hozzád fordulok,
utamon magammal hívlak,
ha öröm, bánat, betegség kínoz,
a láthatatlanhoz szólok,
akit Istennek hívok,
kiben mióta élek bízom.

Te fényt csiholsz
a sötétbe borult útra,
hogy újra lássam –
van tovább.

Nem kérek sokat,
csak hogy kísérj,
hogy benned leljek otthonra,
és te is bennem maradj
tiszta rendként,
amely tudja –
akkor is elérlek,
ha most még nem látom a holnap színét.

S amikor megszólítalak,
a remény úgy ébred bennem,
mint mikor valaki kézen fog,
és azt mondja –
Nem vagy egyedül.
Menjünk tovább együtt.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.