Az emberi magányosság

Az utcán zaj, a fények égnek,
Ám a szívek mélyén árnyak lépnek.
A tömeg sodor, ám minden hideg,
A lélek csendben sír és remeg.

Mosoly mögött titkos bánat,
Szemedben néma vágyak.
Kézfogásra vár a kéz.
Az ember gyakran társra vágyik,
Ám az ember falat épít, fél kimondani,
Amit érez, így marad a csend, nincsen válasz.

Mégis van remény, hogy egyszer valaki
Melléd lép. Egy szó, egy mosoly, egy tekintet,
Lassan megnyílik a fáradt szív.

Hisz minden embertársra született,
A szív szeretni vágy szeretetet,
Ám, ha nyitunk, ha adunk,
A magányt elvethetjük, mert
A szeretet gyógyít minden sebet.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.