Írta:
Gáll Zoltán
• Feltöltve: 2025. 11. 16. 19:34
• Téma: Lélekgyógyító
• Olvasás: 33
• Olvasási idő: ~4 perc
Az őszi eső finoman dobolt az ablaküvegen, mintha apró ujjak játszanának hangtalan zenét. A szobában lágy, borostyánfény derengett az asztali lámpa alatt; a levegőben papír és tea illata lebegett. A padlón egy kisfiú ült: Haru. Szemei barnán csillogtak, de ma fáradtabban, mint máskor; arcán halvány pír égett, kezében pedig remegve szorította a színes papírlapot. Körülötte madarak sokasága hevert: néhány szépen sikerült, mások megtörve, gyűrötten, mintha maguk is elfáradtak volna a reményben.
Próbálta újra és újra, de a hajtások csálék lettek, a szárnyak bizonytalanok.
– Nem tudom megcsinálni… – suttogta, és könny gyűlt a szemébe.
Anyja figyelte egy pillanatig, majd leült mellé, vállát fiához hajtva.
– Tudod, kisfiam – szólt csendesen – egy régi japán mondás úgy tartja, ha valaki ezer darut hajtogat, teljesül a legőszintébb kívánsága.
Haru hirtelen felkapta a fejét.
Tovább olvasom…
Írta:
Gáll Zoltán
• Feltöltve: 2025. 11. 16. 15:37
• Téma: Lélekgyógyító
• Olvasás: 29
• Olvasási idő: ~3 perc
Kislányomnak, Panninak.
Aya kis teste remegett minden reggel, amikor az iskolához közeledett. Első osztályos volt, és hiába volt színes a táskája, új radírja és ceruzái, az iskola számára inkább egy hatalmas, félelmetes épületnek tűnt, tele zajjal és hangokkal, amik összenyomták a mellkasát.
Hazafelé gyakran leszegett fejjel, szorongva sétált. Egy délután azonban valami furcsa történt. Egy fekete macska bukkant elő az utca végén. Szőre úgy csillogott, mintha a sötét éjszakát simogatná a napfény. A macska nem szaladt el, hanem Aya elé ült, és aranysárga szemeivel egyenesen rá nézett.
Aya megtorpant. A szíve hevesebben dobogott, mert eszébe jutott, amit a gyerekek mondtak: „A fekete macska balszerencsét hoz!”
De a macska dorombolni kezdett, lassan, mélyen, mintha egy titkos dallamot dúdolna. Aya óvatosan közelebb lépett, és halkan megszólalt:
Tovább olvasom…
Írta:
Aurora Amelia Joplin
• Feltöltve: 2025. 11. 05. 14:26
• Téma: Lélekgyógyító
• Olvasás: 13
• Olvasási idő: ~2 perc
Az erdő mélyén, ahol a fák koronái összeérnek, s a harmat még álmot lehel a moha párájára, megszületett egy különös szarvas. Szőre fehérebb volt a hó fényénél, s agancsaiban aranyló szikrák táncoltak, mintha az ég csillagait hordozná. Nem menekült soha — őt keresték, s mégsem lehetett megtalálni.
A nép úgy beszélte, aki a Fehér Szarvassal találkozik, annak megváltozik a sorsa. Nem ad kincset, sem koronát — csak egy pillanatot, amelyben a szív megérti, mi az, amit régóta hordoz, s mi az, amit végre elengedhet.
Egy hajnalon egy fiatal leány lépett be az erdő kapuján. A patak suttogása hívta magához, a levelek énekelték nevét: Malina, Malina...
A leány nem tudta, miért vonzza a rengeteg, csak érezte, hogy valami hívja — halk, szelíd erő, amely nem a fülben szól, hanem a lélek mélyén.
Amikor a köd felszállt, ott állt előtte a Fehér Szarvas. Mozdulatlan volt, mégis élt minden sugarában. A föld megcsendült körülötte, mintha maga az idő is visszatartaná a lélegzetét.
Malina letérdelt. Nem félelemből, hanem felismerésből.
Tovább olvasom…