Lélekmonológ

Szerepeket viselünk. Maszkok mögé bújva hazudjuk az újabb életet. Karnevál és síri csend. Két nagy amplitúdó között, ott didereg a lélek. Fázik és keres egy boldog pillanatot. Mert akkor ott jó volt. De vége.
„Ez sem az igazi.”– sóhajtunk fel. Még nem tudjuk a zseniális zenebohóc válaszát. „Van másik”.
Játszani tanultunk – és játszunk, én nőként, te férfiként, két külön világban mozdulunk, néha belenézünk a másik tükrébe, felsóhajtunk: „De jó, hogy az nem az én világom!” Persze jobban tudnánk.
Sajnos nem – csak nem látjuk be. A másik élete: kavics és szikla, botlás és borzalom. „Miért nem veszi észre?” Talán mert mi sem látjuk a saját gödrünket. Néha kinézünk a rendezőre: „Így jó lesz?” De az instrukciók már rég elhaltak. Nem halljuk, mert mi tudjuk jobban.
Tudjuk, hogyan lehet tehetséggel elszúrni egész életünket. Nagy drámák, nagy szerelmek, zuhanásból születő szárnyalás, szeretni – gyűlölni – ha kell, hetedíziglen. A szerepek mögött, árnyként botladozunk. Félünk. Puffadt egónk gyengén vinnyog, amikor le kéne vetni az álarcot.
Kilépni a mindent eldöntő deszkákra. Ahol már nincs hatalom, nincs pénz, nincs dicsőség. Csak a semmibe hulló parányi ember, ki az utolsó pillanatig reméli, hogy ez a jelenet talán kimarad. De nem marad ki. A semmi után jön az üresség égető csendje. Újabb szerep.
Játszani kell – akkor is, ha nincs közönség. Hány élet kell egy főszerephez? Mert minden statiszta egyszer nagy színésznek álmodja magát. A sok mellékszerep után, egyszer csak ott a Nagy Szerep – és az összes álom valósággá válik. De a sokat próbált mondatok nem működnek. Nem jut eszébe a szó. A félelem lassan rátelepszik. Most itt van – a kör közepén áll. Vakító fények. Tapsra vár. És… semmi. Már megint semmi.
Akkor hát pokolba a szerepekkel. Legyek inkább önmagam. Csak úgy – egy ember, álarc nélkül.
A Világlélek felsóhajt. „Végre. Mi tartott ennyi ideig?”