Írta:
Fekete Ida Virág
• Feltöltve: 2025. 11. 17. 16:07 • Téma: Lírikus
• Olvasás: 12
Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem az illatokról az évszakok változása jut eszembe.
Már gyermekkoromban is éreztem az évszakok különleges illatát, mert minden évszakváltáskor történt velem valamilyen fontos esemény,
ami meghatározta életemet. Jót és rosszat is.(mert sajnos azok is akadtak, de arról inkább most nem írok!)
Minden évszakról eszembe jut , mit és milyen illatokat éreztem abban a pillanatban amikor az adott évszak beköszöntött. Sorrendben, ahogy a visszaemlékezéseim következnek.
Elsőként a Tél jut eszembe.
Tovább olvasom…
Írta:
Gáll Zoltán
• Feltöltve: 2025. 11. 16. 18:11 • Téma: Lírikus
• Olvasás: 36
A falu legvégén, ott, ahol az aszfalt már elfogyott, és a földút pora beleveszett a mezők szélébe, állt egy öreg vályogház. A vakolat a legtöbb helyen lepergett róla, az eresz rozsdás bádogja úgy csöpögött, mint egy kiszáradt öregember könnyei. Az ablakban repedezett üveg, belül sárgás, megfakult csipkefüggöny. Bent a házban egyszerűség uralkodott. A sparhelt mellett egy kicsorbult zománcos lábas, a sarokban egy kopott, leülésre mindig recsegő karszék. A falon egy régi, megsárgult esküvői fénykép: Bandi bá fiatalon, fehér ingben, oldalán felesége kezében egy vadvirág-csokorral, amit maga szedett. Az ágy felett egy feszület, mellette a párnára hajtva egy vékonyka kendő, amelyről az öregember azt állította, még az édesanyjáé volt.
A konyhaasztal mindig takarékosan terített: egy zománctányér, egy kanál, és egy kicsi bögre. Mellette ott állt az elmaradhatatlan csíkos szatyor, amit már mindenki ismert a faluban. Megszámlálhatatlan folt, elszakadt fül, újraöltött varrás jelezte, mennyi évet szolgált már hűségesen. Abban hordta a kenyeret, a tejet, néha egy kis zsák krumplit, néha csak egy almát. De mindig ott volt vele és mindig ott volt vele Csibész is.
A kutya kócos barna szőre fényes volt a gondoskodástól, és szemében valami olyan hűség fénylett, amit emberek is ritkán hordoznak. A falu népe tudta: Bandi bá és Csibész elválaszthatatlanok. Egyek lettek, mint a régi dallam és a hangszer.
Egy napon, amikor az eső már reggel óta esett, és a felhők nehéz súllyal nyomultak a táj fölé, Bandi elindult a boltba. A csíkos szatyor a karjára akasztva, a kabátja alól csöpögött a víz. Botjára támaszkodva lépett ki a kapun, Csibész a sarkában. Már visszafelé járt, amikor a test hirtelen megadta magát. Egy pillanat volt az egész: egy szédülés, egy kilengés, aztán az esőáztatta föld ölelése.
Csibész nem ugatott rögtön. Először csak odabújt, nyalogatta Bandi arcát, próbálta felébreszteni. Mikor látta, hogy nem mozdul, kitört belőle a pánik: futni kezdett a sárban, a pocsolyákon át, a bolt felé, ahol az eladónő épp zárni készült. Az ajtóban szaladt felé, a lábához kapott, húzta, rángatta a nadrágját.
– Mi van, Csibész? Mi baj van? – kérdezte az asszony, aztán megértette.
Tovább olvasom…
Írta:
Gáll Zoltán
• Feltöltve: 2025. 11. 16. 17:43 • Téma: Lírikus
• Olvasás: 25
Léna mindössze tíz esztendős volt, életében mégis sok változáson ment keresztül. Szüleit még csecsemő korában elveszítette, így nagyszülei gondoskodtak róla. Nagymamája, aki a falu javasasszonya is volt mindenre megtanította, amire csak tudta. Szerető karjaiban a kislány boldogan cseperedett. Együtt járták az erdőt gyógyfüveket gyűjtve, míg nagyapja a ház körüli munkákat végezte. Léna nagyon szeretett a fák között szaladgálni és különféle terméseket gyűjteni, amiket ő kincseknek tartott.
Egy napon azonban újabb tragédia érte a családot. A nagymama súlyos beteg lett és rövid időn belül elhunyt. Léna bele temetkezett a fájdalomba, Nagyapa pedig az alkohol rabságába. Így aztán a kislányra nehezedett a házimunka és minden vele járó tennivaló, s közben eljárt az iskolába is. Barátai nem voltak, órák után mindig rohant haza, hogy időben otthon legyen, mert a Papa nagyon haragos volt ha késett. Lecke írás után főzés majd fahordás várt rá, mire nagyapja a kocsmából hazaért minden munka elvolt végezve és a vacsora az asztalon volt. Maradék kis szabadidejében nagymamája receptes vagy gyógyfüves füzeteit olvasgatta ez volt minden kikapcsolódása.
Reggel korán felkelt megmosdott, adott a jószágoknak enni, utána megreggelizett és indult az iskolába. Egyik nap iskola után a pékségbe kellett mennie kenyérért. Hazafelé két huligán az útját állta, elvették tőle a kenyeret és minden pénzét. Mikor hazaért nagyapja már alig állt a lábán a részegségtől.
- Haszontalan kölök! - ordított a lánnyal, s hozzá vágta az egyik széket is.
Léna reszketve rohant a szobájába, magára zárta az ajtót és bebújt az ágya alá. Nagyapa tajtékzása és csörömpölése hallatán álomba sírta magát. Álmában nagymamájával sétáltak a napsütötte ligetekben és ő olyan boldog volt, mint régen. Egy hang szólította:
- Léna! Indulnod kell! Ébredj!
Tovább olvasom…
Írta:
Balogh Erika
• Feltöltve: 2025. 11. 16. 13:07 • Téma: Lírikus
• Olvasás: 14
Quasso – 21 gramm
A lélek súlya — alig több egy sóhajnál. Huszonegy gramm, amit a test elveszít a halál pillanatában. Ennyi távozik — és mégis mindent visz. Ez kettősség bizonyítja, hogy két világ létezik: az anyagé, és az éteré. Odaát minden tovább él — a gondolataink, az érzéseink, és minden tett, amit jól vagy rosszul tettünk. De mit viszünk magunkkal? Mindent. És semmit.
A Léthe folyóját említik — csak a mítosz meséli, hogy ha belépsz, elfelejtesz mindent. Állítólag. De a tudatalatti hűségesen őriz mindent, mint egy mélyre rejtett barlang, ahová sem törlésgomb, sem feledés nem férkőzhet. Az emlékek nem múlnak el, csak hangtalanul léteznek.
Néha a szellemvilág rései kinyílnak — néhány pillanatot látni engednek. Suttogások az álmok nyelvén, megérzések, prófétikus töredékek, amiket nem tudunk megfejteni, és reggelre már csak egy elillanó sóhaj marad belőlük. Ha túl sok fájdalom halmozódott össze, akkor köszönd meg a hallhatatlan isteneknek hogy így van.
Miért pont ennyi a lélek súlya? Miért nem több? Hiszen milliónyi érzés, megannyi gondolat, ezernyi tett árama lakozik ebben a parányi lángban. És még sincs ennél nagyobb súlya – a kozmosz számítógépe pontosan kiszámolta az arányokat.
Visszatér — de hová? Zuhanás a semmibe? Testetlen árnyként nincsenek már korlátok, sem idő, sem tér. Egy másik dimenzió törvényei szerint folytatódik tovább a létezés. Az emberi szemnek itt már nincs keresnivalója, ezért ne keresd az árnyakat.
Tovább olvasom…
Írta:
Gáll Zoltán
• Feltöltve: 2025. 11. 16. 10:37 • Téma: Lírikus
• Olvasás: 24
Újra ott áll a színpadon. Lába alatt ismerős deszkák, amelyek ismerik minden lépését, minden súlyát és könnyedségét. A fények lassan felélednek, mintha maguk is várnák őt, mint egy régóta hiányzó barátot. A színpad nem csupán egy hely, hanem valami több: egy élő tér, amely minden egyes előadáskor megszületik, majd újra eltűnik csak hogy újra és újra megidézze azt a varázst, amit csak a színész és a pillanat közösen teremthet meg. Minden rezdülés, minden halk sóhaj a levegőben őt idézi, és ő visszaidézi a szerepet, mely nem csupán egy karakter, hanem egy másik én, amelyet csak itt, ebben a szent pillanatban engedhet szabadon. A színpad és ő között nem csupán munka vagy kötelesség van, hanem barátság, egy mély, szavak nélküli összhang. Egy belső szövetség, amelyben a fények a bizalmat jelképezik, a taps pedig a megerősítés. Érzi, ahogy a levegő megtelik a lehetőségek súlyával, a múlt és a jelen között feszülő finom vonallal, amelyen egyensúlyozva lép előre. Ez a tér az, ahol átlépi a hétköznapok korlátait, és ahol önmaga legmélyebb részével találkozik. Ez a hely az, amelyben nemcsak játszik, hanem él. Lélegzik a pillanattal, amely az örökkévalóság egyik apró, de szikrázó darabja. Most, hogy ismét itt van, a színpadon, érzi, hogy minden porcikája rezeg az izgalomtól és az ismerős meghittségtől.
Ez a deszka, amely oly sok előadást rejt, most is őrzi az összes suttogást, nevetést, könnycseppet és tapsot, amely valaha itt született. Ő pedig nemcsak vendég, hanem része ennek az élő csodának. Az előadás kezdetének pillanataiban megáll egy pillanatra, mélyen beszívja a levegőt, és hagyja, hogy a színpad energiaáramlása átfogja. Ebben a csendben érzi, hogy nincs egyedül. Mögötte és előtte ott áll a tér, amelyben minden szó és mozdulat jelentést nyer. Együtt lélegeznek, együtt élnek és teremtenek. Ő a színpad hangja, a színpad pedig a lelke tükre.
Amikor a fény rávetül, nem csupán a testét érinti, hanem a lelkét is. És ebben a fényben újra barátra lel a színpadon. Egy barátra, aki mindig ott volt, várva rá, készen arra, hogy ismét együtt írják tovább a történetet.
Tovább olvasom…
Írta:
Gáll Zoltán
• Feltöltve: 2025. 11. 15. 21:32 • Téma: Lírikus
• Olvasás: 62
Két Ász. Két szív. Két bolond egy pár.
Mintha a sors egy pillanatra megengedné, hogy belássunk a saját történetünk mélyére. A szerelem paklija sosem véletlenül oszt.
Van, aki egész életében csak keveri a lapokat: próbál felejteni, újrakezdeni, elengedni, kapaszkodni.
De a szív különös módon nem ismeri a véletlent. A kártyalapok között nincsen helye a hazugságnak. A szívek mindig felismerik egymást, akár egyetlen pillantás alatt, akár egy élet késéssel.
A két Ász nem attól értékes, mert ritka. Hanem mert együtt teljes.
A szerencsejátékosok azt mondják: az Ász egyszerre lehet a legerősebb, és a legsebezhetőbb lap. Épp olyan, mint a szerelem. Tud adni mindent, és képes mindent elvenni, amit hittél, hogy biztosan a tiéd.
Tovább olvasom…
Írta:
Gáll Zoltán
• Feltöltve: 2025. 11. 15. 14:56 • Téma: Lírikus
• Olvasás: 18
Tudom, hogy néha elnehezedik a lelked. Hogy van, amikor a csend is fáj, és minden lélegzet súlyosabb, mint az előző. Tudom, hogy vannak napok, amikor a fény elhalványul, és úgy érzed, nincs erőd továbbmenni. Amikor a világ túl nagy, és te túl kicsi vagy benne. Amikor minden, amit hittél, amit szerettél, amit felépítettél, hirtelen szétesni látszik a kezeid között.
De hadd mondjam el neked: nem vagy egyedül.
Van valaki, aki mindig ott áll melletted. Nem látod őt, mert a szemeid a földi fájdalmakra szegeződtek, de ő ott van. Csendben, türelmesen, mozdulatlanul vár.
Ő az őrangyalod.
Tovább olvasom…