Az égig érő bableves – A kis sárkány

Hun vaót, hun nem vaót, vaót egyször egy öregasszony mög a fija. Vaót azoknak egy hatalmas nagy gazdaságuk, de akkora, hogy ha a embör kiállt a egyik végibe, oszt egy jaó nagyot lépött, mán el es ért a másik végibe, mer akkora nagy vaót az a birtok. Hát osztán azon gazdálkodtanak, ugyi mákot termösztöttek, mer a elfért azon a telkön. Monta ugyan a gyerök, hogy termösszenek kaólibaktériumot, mer a még kisebb, de arra nem vaót igazán keröslet.
Nü, egyik nap a gyerök leszüretöli a mákot, vaót abbú jaó sok, szépön termött, vaót a egy kila es, oszt mongya a öregmamának: „Édösanyám, mék a piacra, eladom a mákot, hanem ammán elvirágzott, idén mán mák nem lösz. Mit termösszünk helyötte?” „Hát, fijam, nem tudom. Karácsonyfát.” „De édösanyám, hát mekkorára nyől mög karácsonyig a?” „Hát tán a egy métörre se, de kicsi házba, lakaótölöpi lakásba jaó lösz.” Nü, hozott a fijú palántákat, oszt elűtették űket, szép nagy sudár fenyveket, akkorák es mögvaótak, mint egy babszöm. Hanem karácsonyig mögnyőttek csakugyan, szépön nyőttek rajtuk a üvegdíszök mög a szaloncukrok es. Nü, karácsony eleütt a fijú kivöszi űket fődlabdában, főraki a szekérre, oszt béviszi a városba eladnyi. Gyön es egy vénségös nényike, nezi a karácsonyfákat. „Aggyon isten, fijam, hát hogyér méröd a karácsonyfát?” „Hát, öreganyám, szöröncséje, hogy fijának szaólított, métörje egy forint.” Sok píz vaót akkoriban a. „Jaól van, fijam, várjál”, mongya a vén mamaóka, oszt kerösgélni kezdi a pízit. „Mán engödelmöt, öreganyám, de nem adhatom aócsaóbban, csak ez a kettő van.” „Várjál mán, fijam, várjál. Nezd. Jaó lösz a píz helyött?” Oszt letösz a fijú tenyerire egy hetfejű sárkányt. De akkora vaót a, mint a babszöm. „Hát emmög mi, öreganyám?” „Járol-e oskolába, fijam, tudol-e hétig számaónyi? Ez egy hetfejű sárkány.” „Oszt mihöz kezdök én ezzel, mongya?” „Möglátod, hasznos löhet még.” Hát jaól van, a fijú odaadta a fenyőfát a sárkányér píz helyött. Oszt hazamönt vele mög a ötven fillérrel, mer a másik fát eladta tejjes áron. Híjja a öreganyját, oszt letöszi a hetfejű sárkányt a asztal közepire. Nezi a mama, nezi. „Hát emmög mi, fijam?” „E, édösanyám, egy hetfejű sárkány. A egyik fáér kaptam.” „Oszt mihöz kezdünk vele, fijam, mongyad?” „Hát annem tudom, édösanyám, majd kitanájjuk.” Közben ahogy nezik mög tanakodnak, a sárkány elindul a asztalon, oszt kezdi önni a puliszkát. „Hát jaól van, a puliszkát mögöszi e, de hunnat tudjuk, hogy nem-e mögárt neki? Mer a tudom, hogy a mesében páncélos luvagokat öszik, de hát afféle nemigen teröm errefelé, mög hát legföllebb ha a kisujját tudná mögönni.” „Hát nem tudom, édösanyám, de ha baja lösz, a szomszéd falubúl híjjuk el a állatorvost, mer nagyon kicsi embör a.”
Hát a sárkány mögmaradt, tőtt es a üdő rajt, oszt lött belűle szép nagy, hatalmas fölnőtt sárkány. Egyik nap, már megint mákszözony vége vaót, a fijú bémönt a előző termést eladnyi, a sárkány mög szüretöli a utolsó növényöket, oszt számoli a mákszömöket, ahogy leszödögeti. Ahogy ottan számaógat, arra gyün egy páncélos luvag lúháton. Gyün, gyün, oszt egyször csak mögáll a kerítésnél. Nez béfele. „Hát te mög ki vagy?” „Én vagyok a hetfejű sárkány, nem látod?” „De hát nem vagy arasznyinál nagyobb!” „Hát ha ekkora jutott. Oszt te mög ki fia-borja vagy?” „Én biz egy páncélos luvag vagyok, aki hetfejű sárkányokkal szok vínyi!” „Igen? Oszt ki szok győznyi?” „Hát űk még egyször se győztek, gondúhatod. Ha legyőztek vaóna, akkó mög es öttek vaóna, oszt nem lönnék itt.” „Hát a igaz. Oszt hány sárkánnyal tanálkoztál?” „Hát ha mindöt összeszámolom… hadd lám csak… te vagy a első.” „Oszt most mi lösz? Mög akarsz velem vínyi?” „Mög hát!” „Oszt mi lösz, ha legyőzlek?” „Akkó mögöhetsz.” Elkezd a sárkány röhögnyi. „Jaó öbéd löszöl, hát a kisujjadot mög tán még a gyűrűset mögöhetöm, de akkó mán sűt pityókát hezzá aligha.” „Nü, hát akkó mögkapod a páncélomat mög a luvamat mög a fögyvereimöt, én mög hazamék gatyában.” „Jaó. Oszt ha te győzöl le éngöm?” „Hát a mese szerént levágom a összes fejedöt.” „Értöm, oszt mihöz kezdösz velek?” „Hát… annemtom.” Nü, összecsaptanak, a luvag a kardjával, a hetfejű sárkány mög puszta kézzel. Vagy enkább lábbal, merhogy csak rohangált, futkorászott körbe-körbe, a luvag mög csapkodta a nehez karddal. Hanem ugye meleg vaót, mákaratás ideje, a luvag űt a nyerögben a nehez fém páncélban, csapkodott azzal a dögnehez karddal, izzadott es fútatott, a sárkány mög futódott körbe, míg aztán a luvag leszédűt a nyerögbű, oszt elájút. Arra eszmélt fő, hogy jaó hideg víz csorog a szájába, oszt fölfedezött egy bögrét mög amögött a sárkányt. „Mi történt?” „Elájútál, öregöm. Kicsit meleg ez a páncél, mi?” „Hát ja.” „Hanem akkó én tégedöt letaszíttalak a nyerögbű, nem?” „Hát… hát de.” „Akkó enyim a páncélod, a luvad mög a fögyvereid.” Hát a luvag kimászott a forró páncélbú, adott egy kockacukrot a lúnak, oszt hazamönt gatyában. Nemsoká oszt gyün a fijú haza a piacrú, láti a lút, a páncélt, a fögyveröket. „Hát itt mög mi történt?” Elbeszél a sárkány szépön mindönt sorjába. „Hanem én ebben a páncélban bált es tarthatnák. Vödd föl inkább te, lögyél páncélos luvag.” „Eszömbe sincsen, mihöz kezdenék vele? Eladjuk lústul, mindönöstül, a árábú mög vöszünk egy szép nagy birtokot.”
Úgy es lött. Mögvötték a szomszéd birtokot, s most mán akkora nagy lött a gazdaságuk, hogy karácsonyra termöszthettek négy fenyőfát es!