Végzetes éjszaka

Ahogy kinézek az ablakon, Lucas ott áll a ház előtt. Engem vár. Tudja, hogy nem szabadna itt lennie. Ő egy másik törzs szülötte. Sose szabadott volna találkoznunk. Mégis megtörtént. Arra senki sem számított, hogy egymásba is szeretünk.
Ahogy a nap felkel, ő mindig eltűnik. Nem láthatnak minket együtt.

Egyik este sétálunk a park legmélyebb, legeldugottabb részében, ahol a fák úgy magasodnak a fejünk fölé, mintha el akarnának minket rejteni a kíváncsi szemek elől. Akkor jön szembe velünk az egyik fő ellenségem, Antónia. Kisiskolás korunk óta utáljuk egymást.
Ő a mi törzsünkből való. Bármit megtenne, hogy keresztbe tegyen nekem. Úgy hiszem, ez a kirándulásom sem marad titokban. – gondolom magamban.

A séta után Lucas hazakísér, és elköszönünk egymástól. A szeme a megszokott kék helyett piros színben pompázik. Ez az elköszönés más, mint a többi. Véges. Mintha soha többé nem találkozhatnánk többet.

Reggel apám hívat maga elé.
– Kislányom, Lillien! Tudod, hogy a törzsek közötti házasság nem engedélyezett.
A mi fajtánkból bárkit választhatsz.
Engedélyezni fogom. Őt viszont nem.

Antónia, igaz? Tudtam, hogy el fogja mondani.
Nem válaszol, de a pillantása mindent elárul.

– Apám... én őt szeretem. Mindennél jobban. Hiába másik törzs. Hiába ellenfél. Az érzéseimnek nem tudok parancsolni. – mondom neki dühösen.

A nap további részében terveket eszelek ki. Hogyan tudunk együtt megszökni oda, ahol senki nem szól bele az életünkbe. Ahol nem ellenségek, hanem csak Lucas és Lillien vagyunk. Egy fiatal pár, akik bármit megtehetnek. Az erőmön keresztül próbálok kapcsolódni vele. Érzem, hogy sikerül. Megkapja az üzenetet. Válasz azonban nem jön. Reménykedem, hogy ő is csak a szökésünk részleteit dolgozza ki, nem pedig megfutamodott. Azt ígérte, mindig ki fog állni a kapcsolatunkért.

Telnek az órák. Egyszer csak egy levél érkezik. Egy búcsúlevél.
Szeretlek, de nem találkozhatunk többet. Ne keress. Aláírás: Lucas.
Ez nem lehet igaz! Nem hagyhat cserben! Nem tudom elfogadni!

Az este többi részét sírással töltöm. Már épp elaludnék, mikor valami csattan az ablakom üvegén.

Először azt hiszem, csak hallucinálok. Mikor harmadjára is koppan valami, kinézek az ablakon. Lucas áll ott. – A szívem a torkomban dobog.
Nem kérdezek semmit, csak gyorsan lefutok hozzá.

– Megkaptam az üzeneteid. El fogunk szökni. – mondja határozottan.
– És ők? – mutatok a ház felé.
– Azt fogják hinni, a folyóba ugrottunk. Mindent elintéztem.
– És hova fogunk menni? – kíváncsiskodom.
– A világ végére és még azon is túl.
Csak mi ketten, az egész világ ellen.