Töréspont

Elég nagyot tud ütni, ha az ember törött szívvel próbál tovább élni. De ugye minden csak elhatározás kérdése?!
Vannak nehezebb napjaim, olyankor úgy érzem, megőrülök, hogy már nem vagy része az életemnek, és semmit nem tudok rólad – de vannak fantasztikus napok, mikor azt érzem, erős vagyok, túl leszek rajtad, még ha addig élek is. Hisz ezt akartad: hogy tépjelek ki a szívemből, és ne szeresselek. Hogy is fogalmaztál? – Na igen: „Lili, túl ragaszkodó vagy, nem hagysz levegőhöz jutni. Kell a tér, hiába kértem tőled időt, amit be is tartottál, és nem kerestél hetekig, amit köszönök, de nem bírok melletted lélegezni. Úgy érzem, megfojt az életem, az életünk… Tudom, hogy szeretsz, hidd el, én is szeretlek, és nem akarom darabokra törni a szíved, de fújjuk le az esküvőt, a közös életünket, mindent… Találkoztam valakivel, aki színt ad a mindennapoknak. Melletted túl szürke és fakó minden. Tisztában vagyok azzal is, hogy másodjára hagylak el. De mentségemre szóljon, hogy néhány éve még csak gyerekek voltunk, szinte azt sem tudtam, mit akarok. De most tudom, és nem te vagy az, akit akarok, ebben biztos vagyok. Ég veled, drága Lili…”
Milyen kellemesen is indult akkor a napom… egy ilyen üzenetre ébredni. Jobban beütött, mint egy erős fekete, az való igaz.
De akkor ott, abban a pillanatban úgy éreztem, megnyílik alattam a föld, és eltűnök.
Hanna, a legjobb barátnőm rögtön sietett is, mikor írtam neki.
– Lili, nem tudom, mit mondhatnék, itt vagyok, számíthatsz rám, túl leszünk rajta – ölelt át szorosan.
– Köszönöm – feleltem a könnyeimmel küszködve.
Lehetséges, hogy valaki ennyire kegyetlen legyen? Ennyi együtt töltött év után ezt érdemlem?
A szerelem fáj, az elutasítás fáj, de az, hogy hazugságban tartott, hitegetett, úgy állított be, mintha én lennék a rossz… talán ez fáj a legjobban.
Hát megtetted, újra összetörted a szívem. Nem rád haragszom, magamra – annyira buta voltam.
Elhittem a szép szavakat és azt, hogy bármikor számíthatok rád, és mellettem állsz…
Minek a hazugság? Nem lehetne egyszerűen őszintének lenni? Tudtam, ha kiengedem szívem fogságából újra az érzéseimet, megint túlságosan védtelen leszek. Kitártam neked a lelkem, ismét meg akartam bízni benned, erre te mit csináltál? – a szakadék szélére taszítottál. Rajtam múlik, hogy levetem magam, vagy visszakapaszkodom…
De tudod mit? Én az utóbbit választom. Egyszer már sikerült lezuhannom, és nagyon sok energiámba, álmatlan, könnyekkel teli éjszakámba telt, mire felmásztam az érdes felületű sziklafalon, és újra a felszínre kerültem. Most nem hagyom magam a semmibe veszni, már nem… Egyszer megtetted, az a te hibád volt, de ha most is megteszed ezt velem, ez már az én hibám lesz. Nem engedhetem, hogy még egyszer összetörj teljesen, mert nem tudom magam majd újra a semmiből felépíteni.
Egy tőrt döftél a szívembe, amit az élet néha párszor megforgatott benne. Elég volt sokszor a hajnali fény, a kávé illata, egy dal, ami rád emlékeztet. Nehéz volt, de elengedtelek. Megismertem Alexet, aki a szöges ellentéted. Támogat, mellettem áll, és soha nem felejti el a születésnapom. Összeházasodtunk, és építjük a közös életünket. Szeretem őt, bár egy ideje gyakran ott motoszkálsz a fejemben, mert ugyan te lezártad a közös történetünket, de nekem esélyt sem adtál, hogy valamit mondjak, vagy egyáltalán ki tudjak állni amellett, hogy nem én vagyok a főgonosz.
Mint egy főnix keltem újra a hamvaimból. Fokozatosan építettem fel magam újra és újra. Sokszor megtörtem, beismerem, de nem törtem el.
Eltelt néhány év, sikerült rendbe tennem az elmém és a szívem, bár még néha gondolok rád. Hideg reggel van, épp a kedvenc kávézóm felé sétálok munka előtt. Ahogy belépek, hirtelen egymásba botlunk.
– Hát te minden reggel ennyire rohansz? – kérdezed.
– Nem – válaszolok röviden és kimérten.
– Még mindig haragszol rám? – kérdezed kicsit félénken.
– Nem haragszom, kemény leckét adtál, igaz… – itt meg kell állnom, mert félek, hogy az érzelmeim hatása alá kerülök. – De tudod, meg kell neked köszönnöm.
– Nem értelek – kérdezed kissé érdeklődve.
– Akkor ott hagytál egyedül. Azt ígérted, mindig velem leszel. A jövőnket terveztük, de te elmentél. Csak egy üzenetre futotta, de nem hagytál még egy kiskaput sem, hogy válaszolni tudjak. Nehezen, de rendbe jöttem.
– Ne haragudj, én… nem is tudom, mit mondjak. Nem tudtam lépni, nem tudtam megtenni. Sok volt a rengeteg terv, és hogy annyira előre terveztél…
– Kérlek – szakítalak félbe. – Nincs semmi baj. – Kedvesen rád mosolygok. – Kaptam tőled egy leckét: soha nem szabad valakit jobban szeretni önmagunknál. De hidd el, már nem haragszom. Most, ahogy előttem állsz, rájöttem, hogy szeretlek, mint egy régi kedves ismerőst, de már nem vagyok beléd szerelmes. – Kimondtam a végső szót, közben akkora megkönnyebbülést éreztem, mintha egy hatalmas kő zuhant volna le a szívemről, és a gombóc, ami a torkomban volt, eltűnt.
– Én gyakran gondolok rád – jelented ki egyenesen.
– Ne tedd, már én sem teszem. Volt két esélyed, harmadik már nem lesz. Ég veled.
Megfordultam, és ott hagytalak. Soha nem éreztem ehhez foghatót – azt hiszem, bevittem a kegyelemdöfést.
Fel tudtam teljes tüdővel lélegezni. Érzem, hogy végre a nap sugara nem csak rám süt, de meg is érint; végre áthatol a jégfalon, ami bennem volt.
Nagy kár, hogy mire te megérkeztél, nekem már el kellett jönnöm. Nem voltunk egyszerre együtt jó helyen.
De ez a történet így lett kerek. Már megtanultam nélküled levegőt venni.