Mit ér egy élet?

Mit ér egy élet, ha minden mozdulatodat irányítani akarják?
Minden tetted, minden szavad és minden gondolatod?

Liza szigorú nevelést kapott. Bár szüleinek ő volt a szeme fénye, soha nem mutatták ki megfelelően a szeretetüket.

– A mi családunknak más a szeretet nyelve – hangsúlyozta édesanyja, amikor Liza azt kérte tőle, hogy néha üljön le vele beszélgetni, mint Panna anyukája.

Liza tudta, hogy számíthat rájuk bármiben. Mindent megadnak neki, amit kér – csak egy valamit nem: egy szerető otthont, ahol megvan a családi harmónia, a szeretet és az önzetlen odafigyelés.

Az évek alatt megedződött. Már nem kérte, hogy a szülei kitüntessék figyelmükkel. Amikor megismerkedett Szilárddal, úgy érezte, az élet végre kárpótolja, hiszen tőle megkapta mindazt a szeretetet és figyelmet, amiből otthon oly sokszor hiányt szenvedett. Az apja mindig gyengének nevezte; talán egyszer dicsérte meg egész életében, akkor is csak azért, mert üzlettársainak dicsekedett a lánya kitűnő pályaválasztásával.

Szilárd és Liza egy csodálatos házban éltek. Kívülről az életük olyan volt, mint egy tündérmese. Romantikus vacsorák, séták a naplementében a Duna-parton. Aztán valami megváltozott. Azt mondják, az első pofon a legfájdalmasabb.

Liza épp kávét készített, és véletlenül Szilárd papírjaira borította. A férfi dühbe gurult, és elcsattant az első pofon.

A keze úgy csattant a lány arcán, mintha egy óriási vízcsobbanást hallanánk.

Az első pofon után jött a második és a harmadik.

Liza úgy érezte, belehal a szégyenbe, Szilárd örökös dührohamaiba, az irányításmániájába, az egyre gyakoribb pofonokba. Nem beszélt róla senkinek. Félt és szorongott. Voltak családi vacsorák, amelyeken meg kellett jelenniük. Testben ott volt, de fejben nem – mert tudta, ha rosszat szól, otthon elkezdődik az, amire egy nő a legrosszabb rémálmában sem gondol.

Az apjának feltűnt, hogy valami nem stimmel a lányával. Mintha eltűnt volna a fény a szeméből. Egy este elment Liza és Szilárd házához. Épp jókor vagy rosszkor érkezett? Ez kettős véglet, hiszen Szilárd kezei Liza nyaka köré fonódtak, a lány arca már teljesen ellilult, alig kapott levegőt. Az édesapja, amikor az ablakon keresztül ezt meglátta, berúgta az ajtót, és azonnal fellökte a férfit. Liza így menekült meg.

Szilárdot elmegyógyintézetbe zárták. Liza visszatért a szülei otthonába, de az első egyedül töltött éjszaka után rettegett abban a nagy házban. Nem akart sem szánalmat, sem sajnálatot a családjától. Már semmit sem akart – csak békét az életében.

– Sajnálom, kislányom. A mi hibánk az egész – szólalt meg az édesapja. – Soha nem figyeltünk rád úgy, ahogy egy jó szülőnek kellene. Nem beszélgettünk veled, nem hallgattunk meg. Ezért nagy árat fizettünk, hiszen te majdnem az életedet adtad érte. Erősnek akartunk nevelni, de valami kisiklott.

Nem voltunk ott veled a múltban, de kérlek, engedd meg, hogy veled legyünk a jelenben és a jövőben.

Liza szeme könnybe lábadt. Vannak helyzetek, amikor már nincs szükség szavakra – és ez pontosan az a pillanat volt.

Belátták, hogy hiába adtak meg a lányuknak mindent, ha az őszinte szülői szeretettől megfosztották. Liza mindenáron be akarta tölteni ezt az űrt, de sajnos rossz embert választott hozzá. Attól a naptól kezdve azonban bármikor számíthatott egy anya–lánya beszélgetésre, egy apai jó tanácsra és egy igazi szülői jó szóra.