A Lélek S.O.S. Apokrifjei

Mint kicsapott dák,
ki rossz társaságba
keveredett, s onnét
már ritkán szabadulhat;
naponta kicsit milliószor kell,
hogy megbánjam magamban
gyerekes-naiv csínytevéseim,
mint rám hulló vízesés a valódibb
világra ráébreszt
egy-egy kósza, tétova ráismerés,
mert tudatosan az emlékezés
gyertyáit kell megőriznem.

Egyre göröngyösebb útjaimon
társtalan magánytudat kísér,
mint az árnyék, egyre hűségesen.

Konok, akaratos hittel
vonszolom Sziszifusz-terheit
örökgyermeki életemnek,
mint kúsza sorsom
egy kaszinókocka-asztalon úgy pörög,
hiszen vakszerencse s forgandóság
kéz a kézben együtt jár,
jó volna még úgy negyven évig,
ha az élet győzedelmeskedhetne
komisz hóhér-halálba
ringó bánat fölött.

Hatalmasok hatalmától
széjjel foszlott holnapokban
sokszor árva, számkivetett vagyok;
segítő, felebaráti kézre
is alig-alig számíthatok,
mert lehajtja néma fejét
önző, makacs hallgatásom,
megfáradt, meddő vitákhoz
immár régóta semmi kedvem,
hisz jövőt síró báránylelkemet
– félő –,
idejekorán zabálják fel
mohó farkascsordák.

Önkéntelen is lelkemre rátapad,
akár burjánzó dudvatelevény,
tarack a tudatos
hiány tömegesedett burka.

Boldog örömök szent párája
hamar kiszabadul tékozló,
betegeskedő aggastyánszívemből,
ha nincs, aki dédelgetve megvigasztalja;
mert jó volna eltanulni
a bukások utáni felállást,
melyből az ember önkéntelen
még emberi tartást
s gerincet is meríthet tán,
tilos, tabu lenne öregesen,
hitehagyottan mások bégető
kórusába belesimulni önkéntesen.

Küldözgetném
– már ha megtehetném –,
lelkem S.O.S.-apokrifjeleit
szerte a világba,
ám még így is egyre kétségesebb,
hogy a magamfajta ágrólszakadt
akár még egyszer is
áttörheti majd
a tunya közöny börtönfalát.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.