BOLDOGULÁS ODAKINT

Amikor először megérkezett az Egyesült Királyságba, az első, amit észrevett, hogy bár nyüzsgő hangyabolyként a tömegközlekedés és az autós forgalom is szó szerint egymás hegyén-hátán állt, afféle káosz-üzemmód uralkodott a legforgalmasabb utakon, mégis volt valami benső emberi összetartozás a vegyes etnikumú népcsoportok között. Mintha minden ember egy olyan széles kulturális-társadalmi, láthatatlan hálót képezett volna, ami önkéntelenül is az emberi boldogulást és az élhetőség reményét kínálta fel a nagy átlag számára.

„Vajon miért nem tudják ezt nálunk is megcsinálni, már több mint harminchat éve?” – töprengett minél erősebben, de megoldásra egyelőre nem jutott.

Egy hatalmas turbánt, hosszú szakállat viselő valaki azonnal ráförmedt, amint megpróbált biztonságosan átevickélni az egyik zebrával ellátott, forgalmas kereszteződésen:

– You are an idiot guy! Do you understand me?! – érződött a tört akcentusán, hogy egyre idegesebb és mérgesebb szereplőnkre, aki ténylegesen nem akart tőle semmi rosszat. Inkább úgy döntött, barátságosan, közvetlenül mosolyog és bólogat, mint aki tökéletesen ért minden angol szót.

– Fuck you! – üvöltötte magából kikelve a turbános fickó, mint akit vérig sértettek.

Hősünk pedig továbbra is igyekezett sürgősen átkelni a zebrán, hogy el ne üsse egy másik vagy harmadik, roppant idegbeteg autós.

„Akárcsak odahaza! Valami nem változik!” – szögezte le kissé sztoikus iróniával magában.

Egyik haverja építőiparban volt benne, és megbeszélték, ha sikerül kilátogatnia külföldre, feltétlenül keresse fel, és majd kitalálnak valamit, hogy egy kis pénzkeresetre tehessen szert. Ő fogalmazott így. Szállást kellett volna sürgősen találnia, és azonnal kapcsolatokat építeni. Igen ám, de azzal, hogy csupán gagyarászik, és csupán egy-két szót ért az angolból, még valakiből nem lesz sikeres ember! Ezt ő is nagyon jól sejtette és tudta.

Sikeresen átért a zebrán, majd egy gyorséttermi láncba futott, melyen pirosan fényreklám hirdette, hogy pizzát is árulnak!

„No fene! Valami kis kaja most tényleg nagyon jól esne, hiszen odahaza bár jócskán bereggelizett kenyérből, hagymából és szalonnából, de azért a hajnali, korai étkezés mégiscsak régen elmúlt már!” – gondolta, majd óvatosan benyitott a kellemes, barátságos, mediterrán típusú étterembe, ahol szinte bármelyik ember otthon érezhette magát.

Szándékosan a hátsó boxszerű asztalnál foglalt helyet, hiszen nem akart ő senkit zavarni. Különben is, a hátsó ülések sokkalta kényelmesebbnek, komfortosabbaknak tűntek, mint bármelyik másik ülőhely.

Nemsokára egy harmincas éveiben járó, csinos pincérnő állt meg előtte, és kissé gyanakvó, kíváncsi szemekkel máris végigmérte, és várta a rendelését.

– Can I help you, Sir? – kérdezte közvetlenül mosolyogva.

Hősünk tanácstalanul nézett vissza rá, akárcsak egy kétségbeesett gyerek, aki elfelejtette bepótolni az aznapi leckét, és fél beszélni.

– Sir? Are you all right?! – a pincérnő arckifejezése kisebbfokú félelmet árult el, látván, hogy a másik illető erősen hezitál, verejtékezésbe kezd, és látszólag fogalma is alig lehet arról, hogy vajon mit kérdezhettek tőle.

Végül hősünk kezével kanalat formázott, és úgy tett, mint aki finom falatokat eszeget éppen, majd egyetlen szót tudott kimondani:

– Pizza!

– O.K., I know! – a pincérnőbe is visszatért a barátságos, mosolygósabb hozzáállás, és azonnal távozott.

Nem sokkal később ötvenkét centis átmérőjű óriás sajtos, szalámis pizzát szervírozott a pincérnő szereplőnknek, akit bizony jócskán meglepett a pizza mérete. A frissen vágott bazsalikom, kakukkfű és oregánó megtette a hatását, mert valósággal szinte azonnal összefutott a nyál a szájában.

Most rajta volt a sor, hogy előkeresse hátizsákja mélyéről pénztárcáját, amiben szerencsére volt néhány euró. Gyorsan kiürítette az asztalra az eurót és a forintot is. Hadd lássák az angolok, hogy bármennyire is lúzeres egy szituáció, ő azért mégiscsak gavallér lesz. Elvégre egész életében mindenért keményen megdolgozott.

A pincérnő újból megvillantotta milliókat érő, gyönyörűséges mosolyát. Meglehet, azt hihette, hogy egy jól öltözött hajléktalan hippivel van dolga, aki tüntetően szeretné bebizonyítani, hogy neki igenis van pénze.

– Oh! No, no! You’re a kind guest! – szabadkozott kezével hadonászva a pincérnő, és kedvesen igyekezett megértetni, hogy a nagyméretű óriáspizza az étterem ajándéka.

Gondolhatta is hősünk, hogy itt mennyire előzékenyek, kedvesek, empatikusak az emberek. Sokkal jobb a kiszolgálás is, mint mondjuk odahaza.

Elvett egy szalvétát a kitett fűszertartóból, és komótos kedvvel, tökéletes nyugalomban jóízűen falatozni kezdett. A szakács, aki a legtöbb tésztát és pizzát a benti, konyhai részlegen készítette, előbb-utóbb csak kikukucskált, hogy vajon a vendég meg van-e elégedve legújabb gasztronómiai étel különlegességével. A mosolygós pincérnő pedig folyamatosan kuncogott és nevetgélt magában, mint aki még soha nem látott egy negyvenhez közelítő, felnőtt férfit ilyen jóízűen falatozni.

Arra gondolt, mennyire sorozatszerű ez az egész. Mintha a Miért éppen Alaszka szereplői között ülne Holing kocsmájában egy pofa sör és némi ropogtatnivaló mellett. Egész rendesek az itteni emberek. Közvetlenek és barátságosak. De hol fog aludni? Hol lesz szállása, amikor a haverja azt mondta, hogy keresse fel, és megadta a címet?

Hirtelen gondolt egyet, és megpróbálta magához inteni a szimpatikusan mosolygós pincérnőt, aki látván, hogy milyen jó étvággyal eszi a pizzát, máris szolgálatkészen a segítségére sietett.

– How do you like the pizza, Sir? – kérdezte.

– Nagyon… finom… nyami… – bólogatott, bambán mosolyogva, majd előkereste a kis cetlit, amire haverja felírta a címet, és a pincérnő tenyerébe nyomta. – Segítsen nekem…

A pincérnő mintha olvasott volna a sokat tapasztalt munkásember tekintetéből, mert bólintott, és mondta, hogy tudja, hol van a cím, és munkaidő után nagyon szívesen segít, hogy odataláljon.

Hősünk kétségbeesett tekintete nem sokkal később fokozatosan kezdett jótékonyan elpárologni.

Megette az óriásméretű pizzája utolsó morzsáit is, a főszakács legnagyobb megelégedésére, aki időnként kipislogott a konyhájából, és amikor az utolsó szelettel is végzett, ovációszerű tapsviharral honorálták erőfeszítését.

A másik újdonság, amire önkéntelenül is felfigyelt, az volt, hogy étkezése befejezése után ki akart lépni a pizzázó helyiségéből a jócskán szeles és hűvös angliai utcára, de a pincérnő kedveskedve visszahúzta a kezét, és kérte, hogy nyugodtan maradjon. Ennyire kedves, szívélyes vendéglátásának ugyan ki tudna ellenállni? Így maradt a pincérnő munkaidejének végéig.

Amikor a délutáni órák környékén a pincérnő kissé sápadtan és fáradtan végzett, levette munkaruháját, és csinosan felöltözködött. Emberünk valószínűleg már jó ideje nem randizhatott, mert szinte azonnal fennakadt a szeme a gyönyörű és filigrán hölgyön.

A hölgy kézen fogta, mintha csak a legjobb barátja lenne, elbúcsúzott a munkatársaitól, és máris megindult vele az estébe hajló, még mindig nyüzsgő városi sokadalomban. Közben folyamatosan angolul fecsegett és gagyarászott, mintha a másik akár egyetlen szót is megértene belőle. Gyakorlatilag a fél életét elmesélte, miközben ő inkább hallgatott, bólogatott.

Húszperces, kellemes séta után elértek a kertvárosias, nyugodt környékre, ahol főként családos emberek éltek. Több udvarban kis játszóterek, hinták voltak felállítva.

Végül becsöngettek a megadott címre. Takaros, téglás ház volt, tetővel, mint az otthoni családi házak többsége, csak hát ez már külföld.

Nem sokkal később kinézett egy barna szakállas, kissé másnapos, torzonborz alak:

– Hát ezt nem hiszem el! Pista, te vagy az?!

– Szervusz, Feri! Hát hogy éltek itten?

– Látom, már barátnőd is van! – nézett a pincérnőre.

– Thanks, I’m fine! – felelte mosolyogva.

– Gyertek be mindketten, ezt az asszonynak is látnia kell!

Így történt, hogy alig fél éven belül Pista nemcsak jól fizető építőipari munkához jutott, hanem barátnője is lett, és berendezkedett egy olyan életre, amelyet odahaza – bármennyire is dolgozott volna – aligha tudott volna megvalósítani.