Elzárt szobák alatt

Gyertyák fénye halványan
szalad át szobám falán.

Nincs kéz,
nincs hang,
nincs érintés.

Csak a sötét karám,
ahol emlékek őrzik még titkaim.

Mégis úgy érzem,
a szívembe lopódzik az ünnep maga.

Az idő lassan lépked,
csendes,
nem úgy, mint a város kegyetlen zaja.

Egy másik világból hallom, idegenül,
bent csak a szív ver halkan, monoton, magányosan.

Falakról emlékek hullanak, ahogy egy kúszó gondolat
érzékenyen végigsimít.

Keresi még, ami fáj,
ami eltűnt,
az elzárt szobák alatt.

Én meg csak ülök
a haloványan pislákoló gyertyalángnál,
az osonó árnyaimmal.

Mégis tudom,
hogy valahol egyszer
a makacs fény feloldja a reményt.

Bár minden perc egy újabb elakadó szó…

Ha akarom, kitágul a csend,
és nem maradok magamban,
mert az élet is kétségkívül véges,
csak a tudat, hogy fogva tart,
elmémben parazitaként megtelepszik,
a magányos várakozás.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.