A költő sorsa

Barátom, e jeles nap meghozta számodra,
amiről oly sokat álmodtál, s most vált valóra:
Költő lettél, versfaragó.
Az, hogy ide elértél, sok időbe tellett,
s az út, ami ide vezetett,
egyáltalán nem volt egyenes.
Inkább girbegurba,
telve kitérőkkel, feltételes megállókkal,
míg végül megérkeztél a végállomásra,
ide a Parnasszusra.

Helyed a világban,
önmagad sokáig kerested.
Most, hogy ideértél,
úgy érzed, erre vágytál,
s amit kerestél, megtaláltad?

Most teszed, amit tenned kell,
mit szíved s eszed diktál.
Időt, fáradságot nem kímélve
megállás nélkül írod verseidet.
Dolgoztál s dolgozol szorgalmasan,
de valahogy egy idő óta
a kezdeti lendület elakadt,
vesztett hevéből, a lázból,
mi jellemző volt rá az induláskor.
A jó ügyért reménytelen harcod megvívtad.
Lettél Don Quijote de la Mancha,
a huszonegyedik században,
korunk búsképű, harcias lovagja,
s mint újkori elődöd volt akkor,
te a jelenben vagy tréfa tárgya
s gúny céltáblája.

Könyveid, versek otthona is végzetük elérte,
szemétben végezték.
Lapjaik kihullva, szerteszét szórva fekszenek,
sárban, porban bekoszolódva.
Köztük csupán olykor a szél jár, hébe-hóba,
és tán egyedül ő volt az,
ki olvasott is belőlük legalább néhány oldalt.
A lapok között akad bőven nem is kevés,
senkitől még nem érintett, nem olvasott,
otromba csizmák vastag, kíméletlen talpa által
megtaposott, meggyalázott
szűz oldal, melyek végezték
bukottan, elhullottan,
eltemetve az utca szennyében, sarában.

Mondd, Barátom, miért igyekeztél,
s alkottál magad nem kímélve?
Az efféle eredményt akartad,
amit elértél?
S mondd, ha el is érted, megérte?
Nem sovány ez egy kissé?
Nem kárba veszett idő s fáradság volt
dolgozni ezért az efféle olvasói kegyért,
mely a hála legkisebb jelét
sem mutatta ki feléd?
Verseid senki nem olvasta, nem becsülte,
vagy ha olvasták is egyesek,
értékeiket egyáltalán nem ismerték el.
Itt tartasz most félúton,
megtorpanva, tétován,
tanácsot remélve,
döntésre várva,
vajon merre tovább,
melyik utat válaszd,
s melyiket hagyd el a továbbiakban?

Hiába, manapság,
a technika uralta modern világban
nem könnyű a széplelkű költők sorsa.
Ahhoz, hogy fenn tudjanak maradni
a felszínen, és ne sodródjanak el
a zúgó, szennyes árral,
meg kellene tanulniuk úszni,
és észszerű kompromisszumot kötni.
Sajnos másképp nem megy,
különben előbb vagy utóbb
elmerülnek, elvesznek a hullámsírban.
Azok a lánglelkű költők pedig,
kik nem képesek egy tapodtat
sem engedni,
magukat ítélik halálra,
vérüket folyatják,
áldozatként életüket adják
az általuk egyedül elfogadhatónak
s igaznak tartott elveik oltárán.

Ezek után már nem maradt más, mint
feltenni egy utolsó kérdést:
vajon napjainkban egyáltalán
léteznek még effélék?
Költők, kiknek szívében él még a láng?
Vagy már a parázs is kihunyt, s ahol egykor
még eleven tűz lobogott,
most a kihűlt remény honol?

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.