Varjak a hóban

Az út szélén őrként álló, az erős szélben
siránkozó, hajladozó fákon, nagy sötét foltok,
fenyegető árnyak a félhomályban,
éjsötét fekete varjak gubbasztanak,
fagyosan-fázva.
Sötétlőn fénylő tollukon megcsillan,
búcsút int az alkonyat.

Tegnap még egész nap
repültek, szárnyaltak
fenn a magasban.
Ma már csak némán kuporognak
a fákon, az ágakon.
Valamit sejtenek.
Valamit éreznek.
Valami változik.
Valami új érkezik.
Csak ülnek, nem repülnek.
Nagy fekete csőrük zárva, szótlan.
Rekedt károgásuk, torkukba fulladt.
Várnak.

Felettük a magasban, fenn az égen,
vészterhes sűrű, sötét felhők gyűlnek.
Tömöttek, súlyos terhet hordoznak.
Keservesen cipelik,feszülnek,
belsejük majd kipattan.
Terhüket tovább tartani,
már nem sokáig bírják.

S íme, most megnyílnak.
Megjelennek a légben, az első lebegő, szálló,
föld felé tartó játékos, egymást kergető,
pajkos hópelyhek.
Egyre erősebben esik, a hó kavarog,
szinte sistereg, sőt zuhog már, szakad is,
s lám fehérbe öltözik a táj máris.

Az egyre csak hulló fehér hó
megtapad a varjak sötét tollán,
s varázsol fekete ruhájukból
hófehér új gúnyát.
A varjak így megváltozva,
új ruhájukban pompázva,
csőrüket nagyra nyitva
most hangos,
messzire szálló károgással,
köszöntik a régit felváltó újat.

Megérkezett,
hó, fagy, s jég kisérte.
Íme itt van,
a hideg,
egyesek által dicsért,
mások által elmarasztalt,
felemás érzelmeket szülte
új évszak,
a tél.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.