Tekinteted

pupillád egy nyitott ablak,
a mögöttes csend innen néz ki,
ezen a szűk résen át pásztázza
a saját testét a világban

​ha tekinteted kitér,
a részlet kihűl;
ez a látószög
sosem áll össze újra –
a te figyelmed nélkül
ez a sáv
örökre vakfolt marad

​a szélben megzörren
az ereszcsatorna,
egy idegen köhög az utcán...
a száraz, kaparó visszhang
megtörik a falakon

*

​amit tekinteted elengedett,
azt én óvatosan felveszem –
a kihűlő részlet
a tenyeremhez ér,
mintha egy súlyos esőcsepp
indulna visszafelé az égre

​a vakfolt
biztonságos rejtekhely,
itt gyűjtöm össze
szemed eltékozolt fényét –
a szádban felejtett mosolyt
most magamra öltöm,
hogyha mégis visszanéznél,
ismerős legyen a táj

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.