A BIZALOM FALANTSZER-KETRECE

Tasi83

Kissé félszegen még azért
kicsit még így is rendre
szemmel tartjuk
a bennünket vizslató körülállókat;
benső, nyughatatlan gyanakvás
feszíti keresztre bennünk
az őszinteséggel karöltött bizalmat.

Az alapvető elvek kesztyűjét
valaki mindig eldobja,
s nem tudni, ki veszi fel.
Ma már zálogtalan
a megérdemelt sikeresség,
jólét-garancia csupán
csak egyesek számára,
ha érdemben még hozzáférhető.

Leitatott békegalambok,
kölcsön milliárd-hitelek,
aranyló szamovárok
széles körű választéka,
s kész is az összeeszkábált,
földi poklok kicsinyes kálváriája.

A tartós összevisszaság,
rendetlenség már
inkább gyanakvóvá,
befelé fordulóvá tesz,
semmint nyitottá.
Nyelv a szív közt félúton
meg-megfeszül szinte,
már megannyi érthetetlennek
látszó, masszív ellentmondás.

Eszmék álszent, hazug-hamis,
talmi hordalékai mintha
már régóta az egyénnel
is rendelkeznének,
nem csupán csak azzal,
amit kimondtak;
tettekben s akaratokban
aligha terjedhet bárminemű,
szilárdnak vélt cáfolat.

A disznófejű nagyurak
kicsinyes akarata mintha
máris kezdene egybeesni,
mert valami miatt mostanság
állandóan félre kell állni,
különben könnyen érhet bárkit,
bármikor egy-egy eltévedt baleset.

A lélekben kitenyésztésre
került belső kényszer higgadt,
ám kicsinyes leleménnyel
lett megalkotva,
lopva az ember immár
mintha saját magának
ácsolná szorgoskodva
a Falanszter-ketrecet,
melyből aztán ítéletnapig
se biztos, hogy
végleg szabadulhat.

Dialektikus kölcsönhatással
már egyre kevesebbszer
lehet megállni önmagunk
előtt is; örökkévalóság tükrében
egy újabb perforálódott
gyomorfekélynek hat
minden céljavesztett,
szánalmas, lúzer-próbálkozás.

Megváltó csapdák csődjeibe
kapaszkodnak „egyesek”,
hiszen mást úgy se tehetnek.
Lélek-kerítések kulcslyukai közt
egyre nehezebb
nyitottan körbekémlelni.