Az elhagyott ház

A szomorú házban rég nem laknak,
Lehúzva a spaletta, zárva az ablak.
Oda soha nem jut be a fény,
Hiába van tündöklő ereje a napnak,
Olyan szomorúan áll magában szegény.

Az öreg ház oly árva, magányos,
Ablakát nem nyitja ki senki sem.
A járdán gyűlnek a száraz levelek,
Mit csak a szél söpröget szelíden.

Korhadnak az ablakok, kopottak a zsalugáterek,
Lepattant róluk a festék, szemben gazzal benőtt terek.
Áporodott levegőt szagol, aki az ajtón belép,
Itt élt egy család, de kihalt már minden nemzedék.

Mikor arra sétálok gyakran elképzelem,
Hogy a szobákban letakart bútorok alatt
A régmúlt némán nyújtózik, elhever,
Portyázik az idő poros lepedők alatt,
Málló vakolat borítja az egykor szépen festett falat.

A falon csipkézett keretben vak tükrök lógnak,
Ráfújódó levegőtől mind pára és homály.
Ijesztő pókhálók rajtuk körbefutnak,
Körbeüli őket néhány szellemárny.

Fényképek falnak fordítva állnak,
Régi emlékei már egy elmúlt világnak,
S nem jelentenek már senkinek semmit,
Egyszer kidobják majd mind, a szemét mellett végzik.

De, akik itt éltek, ismertem őket,
Életüket, vágyaikat, most a temetőket
Róják lelkeik, talán visszajárnak,
Éjjelente felzokognak falai a háznak,
A padló nyikorogva megremeg.

A kulcs a zárban csendesen megcsikordul,
Fényt a sötétlő hold a csillagoktól koldul,
S én a kapu előtt földbe gyökerezett lábbal állok,
Szememben az elmúlás könnye kicsordul ...

Hozzászólások (1 darab)