Hol a szél mesél...

Halkan fúj a szél,
Egy régi dallamot mesél…
Elhamvadt emlékek sora száll a porban,
Minden mi volt, ma már csak egy foszlány
rólad.

Bárcsak újrakezdhetném,
Újra élhetném a percet, hogy tudd: én is szerettelek.
Társam nem más már csak a holdfény,
Amely az égen világít,
Oly messze tőled, s mindentől mi szép.

Zúg a széllel a folyó,
Egymásba kapaszkodnak,
Viszi azt az egy emléket,
Mely szívemnek koronája.

A széllel együtt moccan a faág,
Egy bús emlékről dalol,
Elmeséli, hogy milyen jó volt akkor,
Mikor még a remény is veled együtt dalolt.

Rideg állarcod megsebez,
Mögé rejtetted érzékeny szívedet.
Csendbe burkolt szerelmed
Törékeny szívembe helyezem.
Hogy én bántottalak e?
Tán igen, lehet túl sokszor is,
Ám sosem akartam, hogy szíved vérezzen,
Főleg nem attól, hogy én szeretlek.

Világít a lámpa, s nem hagy aludni,
Ebben a hajnalban nincs semmi,
Mi reggelre kifénylik.
Ezért kapaszkodok az éjszakába,
Az egyetlen oltalomba,
Mert itt csak én vagyok,
Senki más nem zavar.

Nyugalom tölt el, ám emléked kísért,
Bárcsak tudnád, hogy mennyire szerettelek én.
De talán soha sem fogod,
Ha csak szívem el nem ér,
Talán majd egy hűs hajnalon,
Újra együtt lehetünk,
Hol nincs idő, s nincs tér…

Majd ott,
Hol az öröklét susog,
Kéz a kézben leszünk,
Hol a szív a szívben dobog.

Hozzászólások

Még nincs hozzászólás.