„Magány” – versek

A magányról szóló versek azokból a csendes, nehéz pillanatokból születnek, amikor az ember egyedül marad a gondolataival, érzéseivel, kimondatlan kérdéseivel. A magány nem csupán hiány: olykor útkeresés, belső küzdelem, önismereti mélység és egy olyan állapot, ahol a lélek szembenéz saját sebeivel és igazságaival.

A kortárs magány versek megmutatják az egyedüllét különböző arcait – a fájdalmas elszigeteltséget, a csend súlyát, a veszteség okozta űrt, de azt a lassú, finom megértést is, amely a mélypontokról születik. Ezek a költemények segítenek kimondani azt, ami belül feszít: a vágyat a kapcsolódás után, az újrakezdés lehetőségét és a belső béke keresését.

Fedezd fel a magányról szóló versek világát: őszinte, letisztult, mélyen emberi sorokat, amelyek a legnehezebb érzésekből is képesek reményt és felismerést teremteni.

Lehetsz magányos egyedül,
De lehetsz magányos társaságban...

Húzhat a társas magány ragadós sárba,

Hull a hó, selymes és puha álom,
éjpalást terül az egész világon.
Csillámpor hinti be a tar rétet,
mindenség sóhajt, óév ér most véget.

A magány sokadszor,
akár idült, váratlan
szívroham csapott le,
az eszméletalatti lét