Karácsony délután nagymamám ölében ültem. Sürgött-forgott az egész család. Apu almát vágott fel, hogy mindenkinek jusson egy szelet az asztalnál, diót és mézet készített mellé. A családi összetartozás jele – magyarázta a nagymamám. Anyu terítette az asztalt, halászlé és mákos guba illatozott a konyhából. Mindenkinek mosoly volt az arcán. A fenyőfa teljes pompájában állt a szobában.
Nagymamámra néztem.
– Mama, a Jézuskára várunk, ugye? Hoz majd ajándékot is?
Nagymamám megsimogatott az ölében, körülnézett, elmosolyodott.
– Rá várunk. Ajándékot meg már hozott. Nézd körül, mindenki nevet, boldog, mert együtt vagyunk. Ettől jobb és szebb nem kell.

Elhallgattunk. Majd egy kis idő után apu eloltotta a lámpát, csak a karácsonyfa gyertyái világították be a szobát. Mindenki felkelt, és …

Leonardo úgy lépett be Bonnie házába, mintha semmi sem változott volna. A levegő, bár tele volt feszültséggel, valahogy mégis otthonos volt. Bonnie szíve még mindig ugyanúgy hevesen dobogott, mint akkor, amikor először találkoztak. Az idő azonban más lett, és most mindketten tudták, hogy nem mindent hozhatnak vissza a múltból.
Leonardo egy pillanatra elnémult, majd végre megszólalt:
– Szia, Bonnie!
– Szia, Leonardo! Gyorsan eljöttél.
– Miért nem írtál nekem? – kérdezte, és hangjában ott volt a fájdalom, amit sok-sok éven át elnyomott.
Továbbiak felfedezése
Ajándékkosarak
Bonnie úgy érezte, hogy a kérdés súlya alatt egyszerre minden nehéz érzés feltört.
Továbbiak felfedezése
Ajándékkosarak
– Nem tudtam, mit mondjak… – válaszolta halkan, miközben a férfi szemébe nézett. – Egyedül …

Aleandro oda lépett Bonnie mellé, miközben Leonardo még mindig ott állt, határozott tartással, elegánsan, mintha maga lenne az idő. Aleandro félrebillentett fejjel nézte a férfit, majd halkan megkérdezte:
– Ti... honnan ismeritek egymást?
Bonnie szeme egy pillanatra megtorpant. A múlt súlya nehezedett rá, de nem akarta kibontani azt a régi, gondosan elrejtett emlékkupacot.
– Fiatalkorunkban találkoztunk – válaszolta zárkózottan, tompa hangon.

Leonardo bólintott, és mintha tisztelte volna Bonnie hallgatását. Aleandro arcán átfutott valami. Egy árnyalatnyi feszültség. A férfi túl udvarias volt, túl nyugodt... gyanúsan tökéletes.
Ekkor Bonnie feléjük fordult, és kissé feszélyezetten megszólalt:
– Szeretném bemutatni a fiamat, Matteót. Matteo, ő Leonardo Vescari.
Leonardo finoman …

Aleandro idegesen járkált fel-alá Bonnie házának apró teraszán.
A bejárati ajtó zárja halkan kattant.
Bonnie ott állt. Arca sápadt volt, szemei karikásak, de mégis gyönyörű – a törékenységében is. Megrezdült a keze a kilincsen, ahogy visszanézett Aleandróra.
– Bejössz?
A férfi nem szólt semmit, csak bólintott. Lassan lépett be, mintha attól félne, egyetlen mozdulattal összetör valami régit és valami újat is egyszerre. Bonnie leült a kanapéra, hátát a párnáknak vetve, mintha ezzel próbálná elérni, hogy ne remegjen. Aleandro szemben foglalt helyet. Egy ideig csend volt.
Aztán ő törte meg.
– Sajnálom. Minden szót, minden pillantást, minden hallgatást, amivel fájdalmat okoztam neked. Tudom, hogy nem érthetek mindent… de annyira szeretlek, Bonnie.
Bonnie lassan felnézett. A szeme …

A nap már rég lebukott a Cinque Terre dombjai mögött, de a Manarolai nappaliban még izzott a feszültség. Aleandro a kandalló előtt állt, Bonnie háttal neki, kezében egy régi fényképet szorongatott.
– Bonnie… kérlek, ne fordítsd el a fejed. Tudom, hogy van valami, amit rejtegetsz – Aleandro hangja lágy volt, de határozott. – Mióta ideköltöztél, érzem, hogy a múltad nem hagy nyugodni. És… a fiú. Matteo. Valami van vele, ismered igaz?
Továbbiak felfedezése
Ajándékkosarak
Bonnie megdermedt. Egy pillanatig úgy tűnt, nem is lélegzik. Aztán lassan leengedte a fényképet.
Továbbiak felfedezése
Ajándékkosarak
– Ne kérdezz tovább – suttogta. – Kérlek, Aleandro… nem vagyok kész rá.
– De én nem játszmázni akarok veled! – csattant fel Aleandro. – Érezlek. Ismerlek. És látom, hogy szenvedsz. Ha …

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy nagy, sűrű erdő benne sok-sok erdőlakóval.

Ebben az erdőben volt egy picike óvoda is. Oda pedig sok-sok állat járt.

Egy reggelen, miközben Maci mama éppen készítette a reggelit, Barni maci még az ágyban feküdt, nagyon nem akart felkelni. Nem szeretett óvodába járni.
Maci mama addig kérlelte, míg végül fel nem kelt. Lassan, álmosan ballagott lefelé a lépcsőn. Maci papa is rászólt.

– Most már kapd össze magad, Barni maci – ripakodott rá. – Tessék kicsit élénkebben haladni a konyha felé.

Barni maci még mindig álmosan dörgölgette a szemeit, de már az asztalnál ült. Megette a reggelit, majd irány a fürdőszoba, ahol lassan elkészült.

– Gyere, szívem, mert elkésünk – szólt rá Maci mama.
– Jövök, jövök... – válaszolta búsan.
– Ugyan, ne …

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kislány, akit Blankának hívtak. Haja aranyló napsárga volt, szeme pedig a tenger kékjét idézte. Édesanyja dolgos asszony volt, aki mindent megtett azért, hogy asztalukra mindig kerüljön étel és ital.

Egy nap Blanka odament hozzá, mert ki akart menni a hóesésbe, amely úgy hullott, mintha apró csillagok szálltak volna az égből. Amint felöltöztették, mosolyogva rohant ki az udvarra.

Hóangyalt csinált, majd hóembert épített. Felhasználta hozzá meleg sálját, sapkáját, a hóban talált terméseket és a kertben alvó répát is. Ahogy telt az idő, besötétedett, és a fagy körülölelte a kislányt. Reszketni kezdett, lassan elindult hazafelé, majd belépett a házba.

Édesanyja ijedten sietett elé, és aggodalmasan végignézett rajta. Blanka belázasodott. …

Egyszer régen, egy hófedte kis faluban élt egy kislány - Lilla. Az év minden napján igyekezett jó lenni: segített az öregeknek a piacra vinni a zöldséget, a szomszéd tyúkjainak megetetni a szénakazlat, és soha nem felejtett el hálásan köszönni.

De az utóbbi hetekben az idő hidegre fordult, havazás borította be az utcákat, és a család nehéz időkön ment át: apja túl gyenge volt, hogy dolgozzon, anyja pedig sokat aggódott - Lilla ezért néha szomorkás volt, félve, hogy talán nem hoz az idei tél sem örömet.

Mikulás estéjén - azaz december 5-én - Lilla gondosan letisztította a kiscsizmáját, amit mindig a szoba ablakába tett ki. Szíve hevesen dobogott: „Talán... talán idén is eljön.” Visszatért a családja mellé, mielőtt álomra hunyta a szemét.

Éjfél körül - mikor a világ mélyen aludt, …

A gyerekek körbeülték nagyapót és tágra nyílt szemekkel, tátott szájjal hallgatták az aznapi mesét.
-Hát az úgy volt, hogy amikor én kisgyerek voltam, hozzánk is járt a Mikulás minden évben. De az egyik éven hiába vártuk, nem jött. Hatéves voltam, emlékszem, hogy csalódottságomban, amiért nem jött el a Mikulás, bizony sírtam, toporzékoltam. De nemcsak hozzánk nem jött el a Mikulás, hanem azon a télen egyetlen gyerek sem kapott semmit a csizmájába. Pedig biztos vagyok benne, hogy a csizmák úgy ragyogtak az ablakban, mint a csillagok az égen. Nem tudtuk, mire vélni a dolgot. Hol a Mikulás? Hol maradt? Miért nem jött? A választ senki sem tudta. Aztán egy szép napon, néhány nap elteltével, megjelent a falunkban egy vándor. Ő mesélte el nekünk, mi is történt a Mikulással. Szegény öreg Mikulás …

Menni akart a csiga az iskolába.
Házából a kijáratot nem találta.
Hol vagyok? - Csak nem eltévedtem?
Más házában töltöm az életem?
Forgolódik, hánykolódig, mocorog,
de ajtó nincs sehol, hát kopog.
- Segítség! Ki akarok csúszni!
Elfogok az iskolából késni!
Mit szól majd a tanító néni?
Milyen lusta ez a csigagyerek!
Segítség! Sehol hangot sem hallott.
Nem érti hogyan történhetett.
Jöhet eső vagy szélvihar,
az ajtó nyílik mindig hamar!
- Hol van anyukám? Nem ment ki?
Senkit nem érdekli, hogy jutok ki?
Mikor megyek az iskolába?
Jaj, sötét van a csigaházban!
Már-már fél is, most mit tesz?
Beragadt? Örökre így lesz?
Tovább csúszkál, forgolódik.
Már a ház a fejetetején áll itt.
Ő nem akar otthon rekedni,
lusta lajhárgyerek lenni.
Akkor jár épp ott a …