Káosz az erdei kisházban

Óvatosan nyitotta ki a szemét, durván hasogatott a feje. Megpróbált felülni, de megszédült.
– Mi a tollasbéka farka történt? – kérdezte félhangosan, majd fogát összeszorítva felült.
– Hol a búbánatos, feketerezes pokolban vagyok? – nézett a kezében lévő fakanálra.
Lassan felállt, és megkapaszkodott egy gyerekágyba. Szétnézett.
– Szent varjúszem, ez egy óvoda!
Végignézett a kiságyakon, amelyek a fal mellé voltak rakva, sorba. Hangosan olvasta a rajtuk lévő feliratokat.
– Vidor, Tudor, Morgó, Hapci, Kuka, Szende, Szundi. Micsoda nevek.
Kitámolygott a szomszédos helyiségbe, hátha van ott valaki, de csend és béke ölelte körbe.
– Nagyon nem tetszik ez! – morgott, mint mindig, mindenért.
Leült az asztalhoz, és erősen gondolkodott. Arra tisztán emlékezett, hogy a kapitány indulásra szólította fel az utasokat a Csillagkapuban. Tovább nem emlékszik semmire.
Kiment az ajtón. A parányi házikót erdő ölelte körbe. Ismerős illat, de nem az ő eredője, és nem az ő háza. Egy kút is volt a ház előtt, belenézett. Döbbenten látta, hogy varázsköpenyét egy kissé kopottas hercegnős ruha váltotta fel, fekete kalapja helyett meg masni virított a fején.
Valami fura szagot érzett, visszament a konyhába. A tűzhelyen valami fortyogott, rotyogott. Közelebb lépett, a kezében lévő fakanállal belekavart.
– Hm, hagymásbab. Vajon kinek készül?
A távolból halk énekszó hallatszott, mint egy össze nem szokott kórus. Levette a tűzhelyről a nagy lábast, és félretette, miközben töprengett, hogy hol lehet? Megakadt a tekintete egy fényképen, a fali polcon. A képen egy fiatal lány volt sok kis apró emberrel. Nem gyerekekkel, mert látszott, hogy felnőttek.
– Ki a csuda lettem? – vakargatta állát.
– Nem hiszem el! – nevetett fel kínosan.
Annak a lánynak a helyére került, akivel utolsó nap beszélgetett a Mese-jövő konferencián, és aki mindig almát evett. Még mondta is a lánynak, hogy ne egyen annyi almát, mert volt már egy ismerőse, egy bizonyos Eva, akit egy alma miatt kilakoltattak.
– Akkor a sok pici ágy a törpéké, és ők jönnek dalolva. Szent varjúszem, mit tegyek?!
Valóban már egyre közelebbről hallatszott az énekszó.
– Na, hozd ki ebből a legjobbat, te vén boszorka! – biztatta magát hangosan.
Megszokta már, hogy többnyire egyedül beszélget. Csak néha tévedt a közelébe egy-egy finom falatú gyerek, azokkal meg nem sokat tudott társalogni. A felnőttek meg messze elkerülték a kis tisztást, ahol lakott. Szétnézett, hogy hogyan is fogadja a törpéket, nem sok ideje maradt gondolkodni, mert már a ház elől hallatszott a dal. A bűbájok és ármánykodások helyett most egy csapat apró emberkét kell ellátnia, akik sajnos nem gyerekek. Idegesen csóválta a fejét.
A törpék leültek a kinti asztalhoz, és kórusban kiáltották:
– Megjöttünk, Hófehérke!
– Jól van, látom! – megfogta a lábast, letette az asztal közepére – Egyetek!
A törpék nem mozdultak, nézik kikerekedett szemekkel.
– Mi a baj? Egyetek! Nem tettem mérget bele! – mondta dühösen.
– Hogy nézel ki? – bámulták óriási szemekkel.
– Mi történt, Hófehérke? – kérdezte az értelmesebbnek látszó, talán Tudor.
– Mi történt volna? Semmi nem történt! Fáradt vagyok, egész nap főztem, ennyi. Egyetek!
– De te sosem vagy fáradt! – húzta fel szemöldökét Morgó.
– És mindig kiteszed az ételt nekünk! – jegyezte meg Szende.
– És elküldesz kezet mosni! – ásított Szundi.
Vidor felkönyökölt, összeráncolt szemöldökkel nézte Hófehérkét. Kuka bugyután mosolygott, és szeretettel bámulta a nőt, aki az asztal végén állt értetlenül. Hapci hatalmasat tüsszentett, ezzel felrázva a vasorrú bábát mélázásából, hogy mi is a szerepe.
– Na, jó. Ha nektek ez kell! Nyomás kezet mosni, de jó alaposan ám, nehogy itt valami fránya bacit átadjatok nekem. Addig kitálalom a vacsorát.
A törpék egymást lökdösve mentek a kúthoz. Tudor vizet húzott fel a vödörrel, és a nagy kővályúba öntötte, körbeállták, és szorgosan mosták kezüket. Visszaültek az asztalhoz, és vidáman újságolták a bányában történt dolgokat. A vasorrú bába egy „hm”, egy „nahát” meg néhány „na de ilyet” közbeszólással hallgatta. Közben azon járt az esze, hogy hogyan kerül el innen. Tekintete a sarokban lévő seprűre tévedt.
– Megvan! – kiáltott fel hangosan.
– Mi van meg? – kérdezték egyszerre a törpék.
– Jaj, ne haragudjatok, drágáim – mosolygott a bába sejtelmesen –, de egész nap azon gondolkoztam, mit főzzek holnap.
– És mit főzöl? – kérdezte Tudor.
– Hadd legyen meglepetés. Most nyomás aludni! – intett befelé az ideiglenes Hófehérke.
A törpék felsorakoztak szépen a Hófehérkének nézett bába elé.
– Most meg mit akartok? – nézte őket bizalmatlanul.
– Biztos, hogy nem ettél semmi ismeretlen bogyót? – kérdezte Vidor. – Furcsán viselkedsz, és furcsán nézel ki! Hogy menjünk aludni jó éjt puszi nélkül?
Szent büdös békanyál, mit vétettem ellened? – fohászkodott magában a banya, de lehajolt, és sorra homlokon puszilta a törpéket.
Végre csend lett az udvaron. Odament a seprűhöz. Elég lestrapált, de csinálhat holnap újat. Nem tudja, mikor mennek el ezek dolgozni, de utána nyomban összeszed mindent, ami kell a főzethez, hogy működjön a seprű, hogy haza tudjon repülni. A varázskalap és köpeny nélkül elég sutának érezte magát, de majd csak megoldja valahogy.
Reggel, amint elmentek a törpék, a vasorrú bába bement az erdőbe összegyűjteni a varázsfőzethez valót, meg az ágvégeket seprűnek. Sokat kellett gyalogolnia, lábai elfáradtak, mire megtalálta az elátkozott embergyökeret, a gonosz bába kalácsát, meg a pokoli nadálygyökeret. Szedett egy ölnyi ágat is, és elindult vissza a törpék házához. Fájt a háta, a karja, és szakadtak le a lábai.
– És még étel is kell a kis dögöknek – zsörtölődött.
A sors most mellé szegődött, mert arra vezetett egy fiatal vaddisznót. Gyorsan elkábította egy legyengítő bűbájjal, majd életét vette, és nyársra húzta. Sokat nem akart bíbelődni vele, így ráolvasott egy örökmozgó igét, ami forgatta a nyársat, ő meg főzhette a seprűnek a varázsfőzetet. Alig hogy elkezdett főni a víz, és mérte volna bele az anyagokat, lódobogást hallott.
– Hogy az a megkeseredett, nyúzott béka lábszárcsontját, ki mer megzavarni? – fordult a hang irányába.
Az erdőből pont akkor lépett ki egy pompás fekete ló, rajta egy délceg fiatalemberrel, aki valami nagyon flancos, fodros, aranyozott ruhát viselt.
– Szent varjúszem, ez egy herceg. Egy igazi herceg!
– Jó napot, banya! Hol van Hófehérke?
Anyád banya – gondolta a vasorrú bába. Majd mosolyogva szólt.
– Itt vagyok, drágám, nem ismersz meg? – kérdezte elváltoztatott hangon, azt tudta mindig is ezerfélére változtatni.
– Dehogy vagy te! Na, jó, a ruhád az, de nézz tükörbe! Hajlott a hátad, nagyok a szemeid, az orrod és ráncos az arcod. Hófehérke fiatal, csinos, mosolygós.
– Mikor találkoztunk utoljára? – kérdezte a banya.
– Hát mindig akkor jövök, amikor meghalsz az almától.
– Milyen kéne lennem halottként, te herceg? Egész nap mosok, főzök, takarítok ezekre az emberekre, ma még vadásznom is kellett. Megváltoztam! Na, mondd, mit akarsz, mert dolgom van! – intett a fortyogó üst felé.
– Elmegyek – mondta durcásan a herceg –, most kellett volna enned az almából. Lehet, nem lesz, aki visszacsókoljon a halálból, mindennap nem tudok jönni.
– Rendben, megértem. Gyere vissza egy hét múlva!
A herceg szó nélkül megfordította a lovát, és elment.
A vasorrú bába belerakta az összetevőket az üstbe, megkavarta, és leült seprűt kötni. Nem mindegy ám, hogyan kötik a varázsseprűt. Megvan pontosan, melyik sorba hány szál ág kell. Néhányszor még megkavarta a főzetet, majd amikor kész lett a seprűkötéssel, beletette a fortyogó lébe.
– Sasszárnyak és sólyomszem, varjúháj és macskatalp, minden legyen benned meg! – ismételte háromszor, majd kivette, és a fal mellé támasztotta száradni.
Holnap belefűzi a sastollat, a hollószárnypihét, és valami fekete szőrt is kell keresnie.
A távolban már hallatszott a törpék éneke. Gyorsan elpakolta az oda nem illő dolgokat, és bár berzenkedett az estétől, bízott benne, hogy holnap már otthon lesz. És ha otthon lesz, olyan levelet ír a konferencia szervezőinek, hogy nem teszik ablakba, elrejt benne néhány lelkiismeret-maró bűbájt, ami évekig hat. Miattuk van most minden. Az egész mesevilág fejre állt, azok szerint, amit itt lát.
Megérkeztek a törpék, kíváncsian állták körül.
Elküldte őket kezet mosni.
– Mi a meglepetés vacsora? – kérdezte Vidor.
– Vaddisznósült – mondta a bába egyszerűen.
– Vaddisznósült? – ismételték a törpék.
– Honnan van a vaddisznó? – kérdezte Tudor.
– Vadásztam.
– Te vadásztad? – kérdezték kórusban.
– Én, ki más vadászta volna? Szerinted a hús fán terem? Mit gondolsz, mitől nézek így ki? Nem könnyű ám hét férfira gondot viselni!
A törpék csendesebben ettek, mint tegnap este, érezték, valami másképp van. Elvonultak aludni, a banya meg kint próbálta lefoglalni magát és gondolatait. Elrakta a maradék húst másnapra. Elmosta a tányérokat. Majd pihenni tért.
Reggel a nap első sugaraival ébredt. Elbúcsúzott a törpéktől, és mikor a daluk végképp elhalkult, elindult az erdőbe. A seprűhöz szükséges tollakat hamar megtalálta, de fekete állatszőrt nem talált. Nagyon hiányzik most Lucifer, a macskája. Mindig tőle lop szőrszálat a varázslatokhoz. Hoppá, ott egy fekete nyúl. Épphogy eszébe jutott a bénító varázsige, és el tudta mondani, mielőtt beugrott volna a nyúl a bokorba. Ugrás közben dermedt meg, így puffant egyet, amikor földet ért. A vasorrú bába kihúzott kétszer kilenc szál szőrt, hadd legyen duplán, sosem lehet tudni.
Visszafelé szedett szamócát a kötényébe. Jó lesz a törpéknek estére. Ők nem hibásak, hogy ez a kavarodás történt. Hazaérve befűzte a szőrszálakat meg a tollakat a seprűbe. Amikor kész lett, ráült, és elmormolt egy varázsigét.
– Szambala sasszárny, kubeli hollószárny, csillagokig szálljál már!
A seprű megemelkedett, picit rázott, forgott, hullámzott, de működött.
– Földre! – adta ki az újabb parancsot.
Miután földet ért, és örömében táncot járt, gyorsan rendet rakott a törpék házánál, hogy semmi árulkodó jel ne maradjon. A maradék húst, amit az este félretett mára, megszórta egy gyorsan összeállított feledésporral. Nem kell nekik mindenre emlékezni.
Újra seprűre ült, még tett egy kört a kis ház fölött, és elindult hazafelé.
Reméljük, szerencsésen hazatalált.