Őzikék a télben

Az idén hamar befogta az évszakot a hideg. Nem volt elég a sok viharos szél ereje, hó is esett vele vastagon. Napról napra gyűltek a hópelyhek a talajon. Már többrétegű takarót képeztek, mikor a fagy felengedett és eső formájában pottyantak a cseppek le. Kemény kérget képeztek hajnalra, a paplanra.
Két magára maradt őzike bánatosan nézegetett a határban. A fehér lepel miatt azt se tudták, hol vannak. Lábuk beékelődött a hóha, alig tudtak megmozdulni is. Éhes gyomruk viszont noszogatta volna őket az eleség keresésére.
- Mondd, te látsz már valamit? - szólal meg bágyadtan Makkos, ki a nevét kedvenc ételéről kapta.
- Semmit, se egy korhadt fa, se egy száraz fűszál nem látszik.
- Mi lesz így velünk a puszta közepén!?
- Talán mind a ketten éhen pusztulunk, mert már sehol sincs táplálék?
- Próbáljunk közelebb jutni az erdőhöz! Hátha akad száraz levél még a bokrokon- javasolta Pötyi. Neki apró fehér pöttyök díszítették szőrzetét.
- Jó, de hogyan menjünk? A hóba hasig besüppedünk! Fel se tudjuk emelni a lábunkat.
Megpróbálkoztak a lassú mozdulatokkal, de a patájuk olyan mélyre süllyedt, hogy örökkévalóágnak tűnt, míg egy újabb lépést sikerült megtenniük.
A darabokra törő jégpáncél, mint márványkés hasított a lábukba, kikezdte, sebesek lettek, valósággal perzseltnek érezték a vérző a helyeket. A kínzó fájdalomtól a szemüket sírás kerülgette. Itt-ott ki is buggyant a nedvesség belőle, ami rögtön ráfagyott a bőrükre.
Csend volt, csak a jégsziklák tördelő csikorgása hallatszott, amint lépegetni próbáltak. Apró mozdulatokkal lassan haladtak. Közeledett már az alkonyat, teljesen elgémberedtek.
Két tett közt Pötyi a távolban egy fekete pontot pillantott meg. Úgy tűnt, mintha mozogna, nem is igazán értette mi történhet. Jelezte is ez Makkosnak.
- Te látod? Mi lehet az? - s orrát a mozgó pont felé irányította.
- Egyre nagyobb is lesz.
- Nem tudom, alig látom, a fénycsík eltűnt már a határon.
Elbátortalanodtak. Vajon veszély vagy megváltás lehet ez számukra?
Megálltak, igyekeztek találgatni mit látnak. A nesztelenségben hirtelen egy ló nyerítésére lettek figyelmesek.
- Ez egy ló hangja! – szólalt meg a kisebbik.
- Igen! Én is úgy gondolom - felelte Makkos.
Most már határozottan látszott, hogy egy ló vontatta szán közeledik feléjük.
A paripa nyerítése is keserves fájdalomról árulkodott. Nehezen viselte a fagyos szilánkok okozta szúrásokat.
Utánuk felporzott a hó, ahogy kiszabadult a fagyréteg alól. Talaj menti felhőt képezett mögéjük.
A szánom szénabálák és két ember tartózkodott.
A két elárvult őzike nagy pislogással figyelte a megváltók közeledést. Az erdész és a fia jól begyakorolt mozdulatokkal szedték szét a bálákat és tették a két kis éhező felé, mintha asztalt terítenének. Azok mohón neki is estek a váratlan lakomának és hosszasan ropogtatva töltötték meg kiüresedett gyomrukat. Közben hálás pillantásokat vetettek segítőik felé.
Így mentette meg az ember a két kis állatot az éhség gyötrelmeitől. Nélkülük nem jutottak volna élelemhez. A következő napokban is gondosan figyeltek rájuk, csatlakoztak hozzájuk a környékbeliek is, hogy máskor ilyen helyzetbe ne kerüljenek az ilyen kis ártatlan jószágok.