Az égig érő bableves

Hun vaót, hun nem vaót, vaót egyször egy szögény öregasszony mög annak egy fija. De azok ollan szögényök vaótak, mint a templom egere. Vaót egy kis házuk, más semmi. Egyször egy este vatattak a kamarába, hogy tán valami önnivaló akadnék, de hát nem akadott semmi.
– Egy szöm paszuly, idösanyám – mondta a gyerök –, nezze, eztet tanáltam.
– Hát, gyerököm, ezzel nem lakunk jaól, ha kettőbe vágjuk se es.
– Vágjuk akkó négybe, a mégiscsak több!
– Hadd el, fijam. Űtesd el inkább a kerbe, hátha egyször majd kikő, oszt legalább némi paszulyt öhetünk, ha élünk még.
No, úgy es tött a gyerök, oszt lefeküdtek éhön.
Röggel oszt mönnek ki, hát árnyékba vaót a egész ház. Neznek föl, hogy mekkora fölhő lött mámeg, hát oszt nem es. Nem vaót fölhő a. Egy éktelen nagy fa állott a ház mögött.
– Hinnye – aszongya a öregmama –, hát emmög mi?
– Tán a mesebeli órjás, idösanyám – így a gyerök.
– Hadd el, fijam. Mönnyünk, nezzük mög.
Mögkerülik a házat, nezik. Hát egy paszuly növött ottan, de akkora, hogy a tetejeig föl se láttak.
– No, idösanyám, hozom a fazakat, szödünk paszulyt, jaóllakunk!
– Várjál mán, gyerököm. Nem löhet paszuly e. Láttál mán paszulyt, fijam-e?
– Láttam, idösanyám. Ez egy égigérő paszuly. Több rajta a termés, mint egy egész kert paszulyon, oszt millen helytakarékos, nem-e?
– Hüle vagy, fijam, de jaó, hátha valakinek köllesz majd így es. Hozzál csak szakajtaót, szödjünk paszulyt bővön.
No, szödik a paszulyt, oszt közbe gyüttek a szomszédok, álmélkodnyi. Kérdözgették űket, hunnat gyütt ez a ménkű nagy paszuly. Mondták, hogy elűtettek egy szöm paszulyt, abbú. No, kérik a szomszédok, hogy hátha adnának nékik es. Szögény embörök vaótak, hát mondta a öregmama, gyűjjenek csak, szödjenek, jut es, marad es, égig ér ez a paszuly. Hoznak szakajtaókat, szödnek.
Hanem oszt gyün a iskolamestör.
– Szép jaó röggelt, hát magiknak mög mi paszuly a kerbe ez itten?
– Hát láti, iskolamestör uram, ez nyőtt itten, este elűtettünk egy szöm paszulyt, abbú lött.
– Oszt hun a sárkány?
– Márhogy micsoda sárkány?
– Hát ide vigyázzon, nénémasszony. Van egy mese a égigérő paszulyrú. Abba van, hogy a legény főmászik a paszulyon a égig, oszt ottan van a sárkánynak a háza.
Hajja a gyerök es, odagyün.
– Oszt micsoda sárkány?
– Hétfejű, fijam.
– Hát a rusnya löhet nagyon, én azér fő nem mászok.
– Várjál mán. Van néki egy fekete tika, amék aranytojást tojik. A mese szerént a legény azt mögszerzi, lehozi, a paszulyt kivági, a sárkány lebucskázik, oszt kitöri a nyakát.
– Kivági-e?
– Ki! A tik mög néki toji onnattul a aranytojást.
A legénke mögvakarja a fejit.
– Hát, iskolamestör uram, e bolond egy mese. Mer a paszulybul löhet levest főznyi, mög főzeléköt mög még akár sűt malacot es, mer van itten annyi, hogy a embör főhányi a szekérre, béviszi a vásárba, adnak azér mindönt. Hanem ha kivágom, oszt csak egy tikom lösz, aki aranytojást tojik, hát abbú főznyi nem löhet semmit es.
Még egy pillanatig gondolkodik.
– Hacsak nem aranygaluskát. Hanem ha kend akarna főmásznyi, hát éntülem nyugodtan.
– Hát mégse, fijam, mer én ehhö mán öreg vagyok, fijatal embörnek valaó a efféle. Oszt jaó ez a paszuly?
– No, mögjárja, iskolamestör uram. Möghínánk egy tányér levesre, ha mög nem sértjük.
Hát bémönt a iskolamestör, leűt, öttek paszulylevest. A falusiak szödték a paszulyt, fönn a égigérő paszuly tetejiben, a kis házában mög nyugodtan éldögélt a sárkány. Ma es él, ha ki nem száradt a paszuly.