Gruber néni

Gruber néniről az egész utca tudta, hogy történelmet tanított gimnáziumban, mielőtt nyugdíjba ment. Kevéske pénzét eleinte zongoraórákkal egészítette ki – igazán szépen zongorázott és türelmes tanárnak ismerték, bár hajlamos volt még akkor is magyarázni, amikor a tanítvány már régen értette –, aztán ahogy hallása romlott, fel kellett hagynia a tanítással. Ettől fogva az egyetlen mellékjövedelmének az számított, hogy időnként eladott valamit rég elhalt, egykori katonaorvos férjének holmijaiból.

Hajós doktor nehézkesen mászott föl az öreg bérház lépcsőjén, megkereste a lakásszámot, és becsöngetett.

– Kit tetszik keresni? – nézett ki egy apró, törékeny öregasszony.
– Gruber Andorné?
– Az én vagyok, de maga ki?
– Doktor Hajós István, kezét csókolom.
– Hangosabban ám, mert nem hallom!

Hajós doktor jó hangosan elismételte.

– Maga orvos? Az én Andorom is orvos volt, tudja?
– Nem, kérem. A néni keresett meg, a hirdetés miatt.
– Hirdetés? Ó, nem, kedveském, nem, nálunk nincsen eladó zongora.

Hajós türelmesen elővett egy kartonlapot az újsághirdetése szövegével, s átadta Grubernének, aki messzire tartva, de szemüveg nélkül olvasta.

– Látja, kedves, süket vagyok, de a szemem még jó… régiség… régi papírok… ó, hát maga jött a papírok miatt! Jöjjön, fiatalember, kerüljön beljebb.

Hajós reflexszerűen körülnézett a kis nappaliban, de semmit nem látott, aminek értéke lett volna. Sok apró csecsebecse, a falakon családi fotók, a bútorokon horgolt és hímzett terítőcskék… aztán meghökkenve nézett Grubernéra, illetve a papírkötegre, amit elővett az egyik fiókból. Bankjegyek voltak, száz-, ötven-, húszforintosok, a rendszerváltás előttről, messziről láthatóan használt állapotban.

– Te jó ég… nénikém, csak nem ezért tetszett idehívni?
– No mi a baj, kedves, hát úgy áll ott, mint aki citromba harapott. Nézze csak, mit mutatok magának, ilyet biztos nem lát mindennap. Régi pénzek, fiatal koromból.
– Néni kérem…
– Hangosabban, fiatalember! Majd ha maga lesz túl a hetvenen, magának se szuperál úgy a füle.

Hajós tőle telhetően igyekezett maximumra venni a hangerőt úgy, hogy azért mégse ordítozzon szegény öregasszonnyal.

– Nézze, nénikém, én nem sokat értek a numizmatikához, de az alapokat tudom. Az ilyen régi pénz értéke az állapotától függ. Ezekért a gyűrött, szakadozott bankjegyekért legfeljebb pár száz forintot kap! – Hirtelen az jutott az eszébe, hogy a néninek ez is komoly pénz lehet, hozzátette: – Darabonként. Ha tetszik gondolni, van numizmata ismerősöm, szólhatok neki.

– Azt mondja? Hát, tudja, kedveském, a kis pénz is pénz, és aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. – Gruberné eltette a bankjegyköteget, és töprengve nézett maga elé. – Várjon csak, várjon. Akad valamim, ami jobban érdekelheti, csak tudnám, hova tettem. Aj, már a fejem sem a régi.

Hajósban fölcsillant a remény, hogy talán nem a semmiért vonszolódott föl ide.

– Tessék talán elmondani!

– No, látja, elmondani azt el tudom, addig is, amíg rájövök, hogy hova is tudtam elpakolni. Régi papírok. Okmányok, keresztlevelek, mesterlevelek, effélék, régen kincset értek, de hát már régen nem élnek azok, akikéi voltak.

– A háború előttről?
– De mennyire, kedves, még az első háború előttiek is vannak közte, meg még a szabadságharc idejéből is, hát az énnekem már nem kell, gondolja, hogy pénzt érhetnek?

– Hát ezek már inkább – bólintott Hajós. – Ha jó állapotban vannak.
– Hát azt majd maga megítéli, kedveském, csak tudnám, hogy hová tettem ezeket.

Gruberné kinyitotta a nagy, régimódi koloniál szekrényt, és keresgélni kezdett benne; Hajós addig, bár voltaképpen nem kínálták, lezökkent egy székre, előzőleg meggyőződve róla, hogy megbírja a súlyát. Gruberné pedig beszélt; Hajós agyán átfutott a gondolat, vajon hova fér ennyi szusz ebbe a kicsi öregasszonyba.

– Én még gyerek voltam a háború alatt, tudja, de azért emlékszem, akkoriban egész köteg papirost be kellett szerezni, apám napokig állt sorban a keresztlevelekért meg mindenféléért, meg apósom is mesélte, hogy éppen milyen papírokat kellett beszereznie. Hát persze akkor még nem volt az apósom, az már később volt… nahát, hogy ez itt van, milyen régen kerestem pedig… de magát nem ez érdekli, fiatalember, tudom, a régi okmányokat szeretné látni, meg is lesznek, csak időbe telik…

Gruberné kitárta a szekrény másik ajtaját is és odalépett elé, folytatta a keresést és közben egyfolytában beszélt, de Hajós már nem hallotta. A szekrényajtóra bámult, és nem tudta, hihet-e a szemének.