Múzsák Könyvtára

Aznap délután is olvasnivalót keresett, pedig a szobájában már rég elfogyott minden. A szegényes házban kevés könyv akadt, inkább kopott bútorok, poros dobozok és a mindennapok terhei. A betűk azonban számára kincsek voltak: elolvasta az újságok sarkait, a régi cetliket, sőt még a liszteszsák feliratát is. Szőke haja a vállára omlott, kék szemei felragyogtak, valahányszor sikerült kibetűznie egy új szót. Mosolygós, kíváncsi természete úgy feszítette a csendet, mintha az egész világ felfedezésre várna.

Apja a földeken dolgozott, de esténként gyakran az üveghez nyúlt, és inkább a fiára fordította figyelmét. Anyja a ház körül tett-vett, titokban szintén kortyolgatott, és ő is a bátyját becézte. A fiú öt évvel volt idősebb, csak a foci érdekelte, és ha szóba állt vele, többnyire gúnyolódott. A kislányban mégsem csökkent a szomjúság: úgy kapaszkodott a betűkbe, mintha onnan várná a választ arra, miért érzi magát mindig kívülállónak.

Sosem ment sehová a babája nélkül. Karjaiban cipelte, mintha valódi testvér volna, és minden papírdarabot fennhangon olvasott fel neki. A baba némán „hallgatta”, ő pedig annál lelkesebben ragyogott. Gyakran rohant anyjához is, kezében egy újságsarokkal vagy borítékkal. „Nézd, anya, el tudom olvasni!” – mondta büszkén, de az asszony többnyire legyintett vagy csendre intette. A boltban is minden feliratot kibetűzött, míg anyja idegesen körbenézett és rászólt, hogy hagyja abba.

A lelkesedése mégsem csökkent. Egyre gyakrabban mászott fel a padlásra, ahol régi dobozok és megfakult iratok sorakoztak. Egyik délután egy összegyűrt, megsárgult papírfecnit talált. A betűk szokatlanok voltak rajta, idegenek, mégis vonzották a tekintetét. A szíve gyorsabban vert – mintha a papír titkot rejtene.
A fecnit gondosan a többi kincse közé rejtette. Cipősdobozában reklámcédulákat, borítékokat, számlákat őrzött, nem számított, mi áll rajtuk, a lényeg az volt, hogy olvashatta őket. Otthon sosem kapott könyvet. A pénz ételre és italra ment, ha maradt valami, abból a bátyja focilabdát vagy cipőt kapott. Az ő öröme számított, a kislány szavai és lelkesedése csak legyintést váltott ki. „Elég lesz, ha majd a négy osztályt kijárja” – mondta egyszer apja. „Aztán elmegy a földre vagy a gyárba, arra való.”

Az iskolában azonban más volt. A tanítónő mosolyogva hallgatta, ha jelentkezett, és biztató szavakat adott neki: „Ügyes vagy, csak így tovább, a könyvek sok mindent megmutatnak majd.” A kislány szíve ilyenkor megtelt fénnyel. Ezek a szavak apró szikrák voltak, újra és újra lángra lobbantva az olvasás iránti vágyát. Este a babájának is felolvasta a nap zsákmányait, s úgy érezte, talán mégis van valaki, aki figyel rá.

Iskola után a kincsesdoboza mellé ült. Elővette a fecniket, újságdarabokat, borítékokat, és sorba rendezte őket, mintha apró könyvtárat építene. Egyik kezében a babáját ölelte, a másikkal ceruzával betűket másolt, majd szavakat alkotott. Ilyenkor elcsendesedett körülötte a világ. Nem hallotta a bátyja kiabálását, szülei zörejét, még a veszekedést sem. Mintha egy másik világba lépett volna át, ahol a betűk voltak a barátai. Az osztálytársai sokszor hívogatták játszani, de ő csak mosolygott. Ő tudta: a papírok világában megtalálta azt a békét, amit otthon hiába keresett.

Egy délután elővette a padláson talált papírt. Már sokszor forgatta, de mindig megakadt a furcsa szavakon. Most azonban a szeme egy ismerős alakzaton állt meg. A szíve nagyot dobbant, kék szemei tágra nyíltak: ott állt a neve, tisztán, határozott betűkkel. Ez volt az a szó, amit a legszebben tudott leírni, amit a legbüszkébben ejtett ki. Olyan volt számára, mint egy pecsét, amely bizonyítja, hogy valóban létezik. A neve ott állt egy régi, idegennek tűnő lapon, amit felnőttek írtak és őriztek. Megborzongott. A baba ölében ült, ő pedig remegő ujjakkal simította végig a sorokat. Érezte: a papír róla szól. És a büszkeség mellé lopakodott valami más is – a sejtés, hogy nem minden olyan, mint hitte.

A papírt szorongatva rohant az anyjához, aki éppen teregetett. „Anya, kérlek, segíts elolvasni, rajta van a nevem!” – könyörgött. Az asszony fáradt mozdulattal legyintett: „Hagyjál most, nem érek rá. Inkább seperj fel.” A kislány rimánkodott, de az anyja hátat fordított neki.

Este, mikor apja hazatért a földről, elé szaladt, és felé nyújtotta a lapot. „Segítenél elolvasni, apa?” – kérdezte halkan. Az apja mogorván legyintett, elővette az üveget, és csak annyit mondott: „Ne zavarj.”
A kislány remegő ajakkal szorította magához a babáját. „Miért nem segít senki?” – motyogta sírva, miközben a bátyja harsányan kinevette. Végül könnyeivel átitatott párnáján aludt el, babáját szorosan ölelve. Álmában is ott lebegett előtte a papírlap titka.

Másnap reggel elhatározta: a kincsesládáját beviszi az iskolába, és megkéri a kedvenc tanítónőjét, hogy olvassa el helyette. Tudta, ha valaki, ő nem fogja kinevetni.

Még az óra előtt odalépett a tanári asztalhoz. Kicsit remegő kézzel nyitotta fel a ládikát, és elővette a megsárgult lapot. „Tanító néni, kérem, olvassa el, mi van rajta” – mondta, kék szemei reménnyel csillogtak. „Ott áll a nevem, tudni akarom.”

A tanítónő végigfutott a sorokon, és pillanatra elakadt a lélegzete. Szomorúan nézett a kislányra, majd halkan szólt: „Drágám, ez… egy örökbefogadásról szóló papír. Hat éve fogadtak örökbe.”

A kislány szeme kerekre nyílt. Hallotta már a szót, és gyors eszével összeillesztette a darabokat. Megremegett az ajka, ahogy suttogva kérdezte: „Akkor… ki az én igazi anyukám?” Belül érezte, sejtette, hogy sosem szerették úgy, mint a bátyját. A különbség ott bujkált minden mozdulatban, minden félmondatban. Most a papír csak megerősítette azt, amit a szíve mélyén már tudott.