Gyepűszeg

A történet teljes egészében kitalált. Megalkotásában rengeteg ötletet adott kedvenc íróm, Stephen King Derry című novellája.
Előszó
Hosszas gondolkodás után végül arra jutottam, hogy megírom ezt az egészet. Hiszik vagy sem, de nem volt egyszerű. Ez a vidék földjében hordozza egykori lakóinak kínját, szenvedését és minden csepp kiontott vérét. Bár ma már szántóföld ennek a csodás helynek egész egykori területe, de a valamikor itt élők szelleme még mindig a sárguló búzakalászok felett lebeg.
A kezdetektől, pont ameddig tartott...
Valamikor régen még azelőtt, hogy Attila hun király bevonult volna erre a vidékre a rómaiak voltak az errefelé az urak. Sok leírásban szerepel az, hogy Pannónia földjét nem esett nehezükre elfoglalni. Jóllehet ez így is történt, de itt majdnem kudarcot vallottak. No, nem azért, mert az itteni népek felvehették velük a versenyt. Igaz, bátran harcoltak, de fejlettségüket tekintve nagy hátrányban voltak. Akkoriban ez a terület és környéke mocsaras és ingoványos volt. Akkora akadály volt ez, hogy még a rómaiaknak is beletört a bicskájuk. Elfoglalták ugyan, de igazán megszállva soha nem tartották. De ugyan mit is szálltak volna meg? A mocsárvilágot? Éppen ezért megállapodtak az akkor itt élő néppel, hogy ugyan elismerik a római fennhatóságot, de ezért cserébe háborítatlanul itt élhetnek tovább. A felek ebbe bele is nyugodtak. Nem is történt velük ezután semmi említésre méltó.
Az első írásos emlék 1176-ból származik. Ekkoriban III. Béla volt a magyar király. Ez a jeles uralkodó állított ki oklevelet, Djepu (akkoriban így nevezték a települést) bírájának, melyben engedélyezte számára birtokai adóterheinek csökkentését. A rá következő időkben a település virágzásnak indult és az 1400-as évekre mezővárossá nőtte ki magát. Fénykorát a 15. század delelőjén élte, majd a mohácsi katasztrófa után a török prédálta fel. Ebből az időből maradt fenn Botos Ferkó legendája is. Botos Ferkó egy egyszerű földműves volt. Amikor a törökök betörtek a településre, kevesedmagával ellenállt a betolakodóknak. Igaz, mind egy szálig elestek, de a török vezér, akinek a neve Ali volt, megkerestette Botos és társai testét és tisztességes temetést biztosított számukra. Győztes seregének megtiltotta a fosztogatást, csupán az évenkénti adót szedte be a lakosságtól, már aki maradt. A török nem nagyon sanyargatta a lakosságot, ennek ellenére mégis elnéptelenedett. Sokáig csak pusztaság volt. A 18. század első felében települt újra evangélikus németekkel, akik újraélesztették az itteni életet. Gyepű lakossága ekkoriban 500 fő körül volt. Azonban a világháborúk véget vetettek minden korábbi erőfeszítésnek. A második világégés után a német lakosságot kitelepítették, helyükre senki nem érkezett. Mindössze egyetlen lakója volt 1948-ban. Név szerint Kollárovics Elemér. Kollárovics úr 1860-as születésű volt, tehát ekkor töltötte be a 88. életévét. Családja hiába győzködte, ő kötötte az ebet a karóhoz. Minduntalan csak ezt mondta:
- Itt születtem, itt éltem és itt is fogok meghalni. Gyepűszeg lesz az én végső nyughelyem.
Kollárovics úrnak igaza lett. Végül 1951-ben 91 évesen érte a halál, miközben ablakot nyitott, hogy szellőztessen.
Tehát Gyepűszeg kihalt. Utána egy teremtett lélek sem gondolt arra, hogy oda költözzön. A vidéket lassan visszavette a természet, majd a megyei pártbizottság határozatot hozott, hogy Gyepűszeg egykori területét szántassák be. 1953-ban már kukorica nőtt a gazdag múltú település helyén. Azóta már szinte senki nem ismeri ezt a történetet. Szívből remélem, hogy most már mindez megváltozik.