A tölgyfánál
Forrás: Internet
A falunk szélén egy öreg tölgyfa áll. Nagyon öreg, állítólag elmúlt száz éves. A minap arrafelé sétáltam és a tövénél megállva gondolkodóba estem.
Vajon mennyit tudna mesélni ez az öreg fa? Mi mindent látott már és mi mindent átvészelt az idők során? Hányszor juthatott már eszébe akárkinek, hogy például kivágja tüzelő gyanánt?
Száz év hatalmas idő emberi léptékkel számolva. Sokan meg sem érjük ezt az időt, de még csak a közelébe sem enged minket a sors.
Megpróbáltam átölelni vastag törzsét, (amolyan tisztelet gyanánt) de akárhogy próbáltam, nem értem át. Itt, ebben a pillanatban tudatosult bennem az ember kicsinysége és már kabaréba illő jelentéktelensége.
Hol vagyunk mi egy fához? Sehol. Amikor ezt a fát ültették, vagy esetlegesen kihajtott, még a nagyszüleim sem voltak ezen a világon. Amikor vége lett a második világháborúnak, akkoriban volt olyan harminc éves körül.
-Mint most te! -nevetett az öreg fa rám és egy levelet ejtett a kezembe.
Némán néztem a falevelet, mely úgy nézett vissza rám, mint egykor gyermekkori barátaim.
Elvihetném labdázni, gondoltam magamban, hiszen fa léptékben a kortársam lehetne.
Elindultam hazafelé, kezemben az öreg tölgy ajándékával. Menet közben jöttem rá arra, hogy mekkora ajándékot is kaptam tőle:
Megtanított az öreg fa arra, hogy nem vagyunk mások, mint az Élet Fájának levelei, akik tavasszal egy rügyből kihajtanak, nyáron zölden tündökölnek, majd ősszel megsárgulva aláhullanak az èletnek és semmivé foszlanak a földben. Mindezt azért, hogy a következő év tavaszán új élet sarjadjon belőlük.
Vajon mennyit tudna mesélni ez az öreg fa? Mi mindent látott már és mi mindent átvészelt az idők során? Hányszor juthatott már eszébe akárkinek, hogy például kivágja tüzelő gyanánt?
Száz év hatalmas idő emberi léptékkel számolva. Sokan meg sem érjük ezt az időt, de még csak a közelébe sem enged minket a sors.
Megpróbáltam átölelni vastag törzsét, (amolyan tisztelet gyanánt) de akárhogy próbáltam, nem értem át. Itt, ebben a pillanatban tudatosult bennem az ember kicsinysége és már kabaréba illő jelentéktelensége.
Hol vagyunk mi egy fához? Sehol. Amikor ezt a fát ültették, vagy esetlegesen kihajtott, még a nagyszüleim sem voltak ezen a világon. Amikor vége lett a második világháborúnak, akkoriban volt olyan harminc éves körül.
-Mint most te! -nevetett az öreg fa rám és egy levelet ejtett a kezembe.
Némán néztem a falevelet, mely úgy nézett vissza rám, mint egykor gyermekkori barátaim.
Elvihetném labdázni, gondoltam magamban, hiszen fa léptékben a kortársam lehetne.
Elindultam hazafelé, kezemben az öreg tölgy ajándékával. Menet közben jöttem rá arra, hogy mekkora ajándékot is kaptam tőle:
Megtanított az öreg fa arra, hogy nem vagyunk mások, mint az Élet Fájának levelei, akik tavasszal egy rügyből kihajtanak, nyáron zölden tündökölnek, majd ősszel megsárgulva aláhullanak az èletnek és semmivé foszlanak a földben. Mindezt azért, hogy a következő év tavaszán új élet sarjadjon belőlük.
Hozzászólások
Még nincs hozzászólás.
Jelentkezz be, hogy hozzászólhass a novellához!