TÖRÖTT REMÉNYEK

Sára éppen a családi ház kerítéspatkáján üldögélt, amikor egy rozogó, szétesőfélben lévő kisteherautó kanyarodott be a hangulatos, kertvárosias utcába. Csajos barátnői többsége letöltött valami ostobácska, és kellőképp gyerekes horoszkóptanulmányozó applikációt, mely – állítólag –, percre pontosan megjósolta az ember számára, hogy az adott nap milyen lesz a bolygók együttállásán túl a közérzete, és a hangulata. Elvégre minden mindennel összefügg. Nem igaz?!

Ahogy részletekig menően megnézte magának a hordóhasú, pocakos, magas, kopaszodásnak indult férfit abban az időtlennek látszó farmeros overállban, melyet most viselt, valósággal képtelen volt akárcsak egyetlen pillanatra is elhitetni önmagával a tényt, hogy akárcsak bármiféle rokonsági kapcsolat is fennállhat kettejük között.

– Jó reggelt! – köszönt jó hangosan, hogy még a kotnyeles, és – sokszor –, minden lében kanál szomszédok is meghallják. Néhány ugatós kutyát még így is szerencsésen sikerült kiadósan felbosszantania. Nem tagadhatta, de megint muszáj volt tetőtől-talpig végignéznie ezen a jó negyvenesnek látszó férfin. A bakancsán megszáradt festékfoltok éktelenkedtek, és az egész fickó fizimiskája ordított róla, hogy viharvert, és most – több, mint valószínű –, hogy egyáltalán nem lesz majd a helyzet magaslatán.

„Micsoda egy szánalmas, lesajnált alak!” – jegyezte meg magában. Neki eszébe se jutott volna elhagyni ennyire strapásan, és gyűrötten elhagyni a saját otthonát. Nemhogy még vendégségbe, vagy látogatóba menni. „Hát miféle ember lehet ez a pasas?!”

– Nagyon örülök, hogy épségben el tudott jönni! – közölte egyelőre kimérten.

– Találkoztunk már valahol, kislány?! – Most a fickón volt a sor, hogy tetőtől-talpig alakosan végigmustrálja. Szinte hallani lehetett, hogy mennyire kínos lassúsággal csikorognak fejében a fogaskerekek.

Sára karba fonta a kezét a fejlődésben lévő mellkasán, és idegesen ide-oda topogni kezdett.

– Itthon vannak a szüleid, kislány?! – szólalt meg újból a férfi, majd okostelefonját vette elő, és megnézte, hogy mi az aznapi feladata, és egyáltalán azt, hogy ténylegesen jó címre jött-e.

Sára a szükségesnél valamivel jobban csikorgatni kezdte hófehér fogsorait, hogy visszafogja feldúlt érzelmeit, és persze hogy megpróbálja valahogy leplezni, mennyire utálja már most a férfi gyerekes, és naiv értetlenkedését. Ez a pasas még arra sem emlékezne, hogy a közelben felrobbant volna egy atombomba – szögezte le magában. Olyan üresség támadt most szeretetre éhező szívében, mintha totálisan kiszivattyúzták volna belőle az egész levegőkészletet.

Sárának reggel előbb menstruációs görcsöket, valamivel később pedig migrént kellett hazudnia az anyának, hogy mindenképp lóghasson a gimiből. És most itt áll nagymamája kedvenc kertesházánál, ahol egészen kicsi kora óta rendszeresen a nyári vakációkat töltötte, hogy találkozzék azzal a férfival, aki a biológiai apja. Kezdte azt gondolni magában, hogy nagyon is hiú, és semmirekellő, szánalmas reményeket táplál magában.

Még ennyi év után is szeretett volna legalább abban bizakodni, hogy a fickó előbb, vagy utóbb, de mégiscsak kapcsolni fog, és nedves szemekkel magához öleli, mint a filmekben szokás.

– Hadd mutatkozzam be! Kunfalmi Sárának hívnak, és a jelek szerint én vagyok a maga lánya.

A férfi tekintete zavaros értetlenséget tükrözött kezdetben, mint aki – legalábbis –, félreértett valamit, csak utána ment át pislóságba, majd tartós megdöbbenésbe. Megbánás, vagy kétségbeesés? Esetleg valamiféle bűntudat és lelkiismeret-furdalás vonult át rajta. Ezt nehéz volt eldönteni.

Még néhány másodpercig némán figyelték egymást, míg szívük meg nem dobbant.

– Attól tartok, hogy itt valami félreértés lehet… kislány! – nyögte ki végül a férfi. Hány éves is vagy?! – mintha más aligha juthatott volna az eszébe.

Sára ökölbe szorította a kezét, mintha máris egy valóságos karatepárbajon lenne, ahol az ellenfelet bármi áron a földbe kell döngölni, hogy az embert tiszteljék. Az ég szerelmére! A saját apja azt meri állítani, hogy ő egy kicseszett félreértés?!

– Tizennyolc elmúltam, és szerintem jogilag már nagylány vagyok. Azért szerettem volna magával találkozni, mert lenne egy-két komoly kérdésem, és nagyon jó lett volna kicsit eldumálgatni az életről, meg összességében mindenről!

A férfi jó pár percig festékfoltos bakancsát bámulta a szürkés aszfalton ácsingózva, míg Sára úgy érezte, jó volna egy kiadósat sírni. Dühösen törölgetni igyekezett kézfejével a nedves szemeit, hogy a férfi ne láthassa védtelennek, és kiszolgáltatottnak.

– Figyelj… szerintem ezt jobb lenne valaki mással megbeszélned… – válaszolta, majd egy újabb sóhajtás következett, mellyel azt akarta a kamasz lány tudtára adni, hogy ehhez a helyzethez neki semmi köze.

– Nézze, ha gondolja, beülhetünk valahova… ha már ennyire szégyelli, hogy egy kamasz lánnyal kell vitatkoznia… – tett egy javaslatot. Másodpercről másodpercre egyre mélyebb szánalmat, és tartós megvetést érzett iránta. Gyáva, és elhanyagolt. Anyunak mégiscsak igaza volt, mikor azt állította, hogy jobb is, ha nem ismeri az apját.

– Nézze, kislány! Nem vagyok biztos benne, hogy túlzottan sok értelme lenne ennek a kis bájcsevelynek… – próbálta menteni a menthetőt.

Sárában most a fokozatos tomboló düh kezdett fortyogni ádáz türelmetlenséggel:

– A kurva istenit neki! Én kiönteném a szívemet, és akkor ez a kibaszott köszönet! Hát… annyit mondok kösz szépen! És én még azt hittem, hogy magával normálisan el lehet felnőttek módjára beszélgetni egy kicsit. Istenem, mekkorát tévedtem!

– Kérem, kislány! Fejezzük ezt be, rendben?! Semmi szükség arra, hogy megsértődjön, és kivágja itt minden szomszéd szeme láttára a hisztit. Gondolom, az anyukája nem mondta el a teljes történetet, ugye?!

Sára jócskán meghökkent a döbbenet meglepetéstől.

– Mit?!

– Hogy… – A férfi egész testtartása mintha teljesen összezsugorodott volna, alig bírt a talpraesett kamasz lány szemébe belenézni. Inkább ütött-kopott, kellőképp rozoga kisteherautója felé nézett.

– Ne szórakozzon velem! Mondja el de rögtön bármit is tud! – követelte valósággal máris vérben forgó szemekkel.

– Rendben van! – vett egy mély levegőt. – Dióhéjban annyi az egész, hogy én nem lehetek a maga biológiai apja… Anyád gyönyörű, lázadó nő volt, aki szerette váltogatni a pasijait. Őszintén sajnálom…

Sára erőteljesen pislogni kezdett, mintha csak most fogta volna fel a szavak tényleges értelmét.

„Nem, ez valami kurva kicseszett félreértés, annyi szent!” – döntötte el magában.

– Ha nem maga az, aki, árulja már el nekem a nagy titkot, hogy kicsoda?! – akár egy ügyész, vagy bíró, igazságot követelt saját magának.

A férfi megrándította vállait, mintha erről az egészről nem tehetne.

– Őszintén sajnálom… fogalmam sincs… Erről talán jobb, ha édesanyáddal beszélsz.

Sára most szándékosan hátat fordított egy pillanatra, hogy a férfi ne láthassa a forró, nedves könnyeket, melyek most patakokként kezdték keretezni az arcát.

– Tudja mit, kedves uram?! Pontosan azt fogom tenni, amit javasolt! Most pedig menjen innét!

Miközben a férfi, akár egy meztelencsiga, újfent bekászálódott rozoga, szétesőfélben lévő autójába, Sárában valami elpattant. Bénító nyugtalanság telepedett egész benső lényére. A férfi azonnal elhajtott, magára hagyva a teljesen kiábrándult, és lelkiekben összetört kamasz lányt. Sára egyedül maradt. Újból zsebre vágta a kezét, és leült a kerítés padkájára. Azért akarta találkozni, hogy kérdéseket, és válaszokat kaphasson, ám ehelyett újból totális csőd lett a végeredmény.

Amikor egyedülálló anyja késő este holtfáradtan hazaesett a munkából, kamasz lányát a bejárati ajtó előtt találta karba tett kézzel, vádolón tekintettel.

– Kicsim! Segítenél, légy szíves! Vettem néhány dolgot a boltban! Bevinnéd, légy szíves! – kérte szépen.

Sára megsajnálta anyját, és segített a csomagokkal, majd amikor úgy tűnt, hogy már mindent elpakoltak a nagyméretű hűtőszekrényben, egyszer minden szó nélkül azonnal nekitámadt:

– Anyu! Miért nem szóltál róla, hogy a biológiai apám egy kapitális húgyagyú seggfej?!

Az asszony hirtelen azt se tudta, hogy mit is válaszolhatna egy ilyen heves, ingerült kirohanásra.

– Sára! Ne haragudj, de nem értem, hogy miről beszélsz…

– Jaj, anyu! A kurva életbe már! – kezdett hangos káromkodásba.

– Vigyázz a szádra, édes lányom! Csillapodj, és meséld el szépen, hogy mi a baj?!

Sára vett egy nagy levegőt, és töviről-hegyire elmondott mindent, hogy miként és hogyan találkozott állítólagos apjával a nagymama utcájában.

– …És tudod, olyan megalázó volt az egész, egy ilyen lecsúszott, viharvert alakkal… – már jószerivel a sírás határán volt, amikor átölelte gyöngéden anyja.

– Jól van, édesem! Tudom, hogy zaklatott vagy, és megbántott, de megpróbálom elmagyarázni, hogy mi is történt valójában!

Azzal anyukája mindent részletesen elmondott kamasz, heves lányának onnantól kezdve, hogy alig tizenhat évesen esett teherbe, majd az állítólagos apukajelölt egyik napról a másikra kiszállt az életéből, és a nagymama rohant lánya megsegítésére.

– …És soha nem is érdekelt, hogy az állítólagos apám hol él, vagy mi lett vele?! – kérdezett rá nyíltan, mert nagyon érdekelte a történet.

– Semmi szükségem nem volt rá! A nagymama mindenben segített, és számos olyan igazi barátra is szert tehettem, akiket nem biztos, hogy megismerek, ha ez az egész kaland meg nem történik – vallotta be.

– Nagyon büszke vagyok, hogy te vagy az anyukám! – vallotta be Sára, és olyan jó volt anyja mellkasához hozzábújni, akárcsak kislány korában, mikor félt a dörgő villámoktól, és a sötétségtől.

– Én pedig nagyon örülök, hogy ennyire felnőttes, talpraesett, makacs, és nagyon is határozott lányt sikerült nevelnem!

Még sokáig beszélgettek, aztán mindketten szobáikba mentek, és az álom azonnal elnyomta őket.

Másnap Sára éppen a gimibe készülődött, és puszival búcsúzott anyjától, aki tízóraira rántotthúsos szendvicset készített neki – ha esetleg megéhezne –, ekkor az iskola mellékutcájában feltűnt ugyanaz az ütött-kopott, rozsdás kisteherautó, melyben a pocakos férfi ült.

Sára úgy gondolta, tudomást se vesz róla, hiszen ez a férfi mindent szintén elvágta volna magát, hiszen sérült a kényes, és nehezen megszerezhető bizalom.

Sára találkozott csajos barátnőivel, és mintha mi sem történt volna, együtt mentek be a gimi főépületébe.

Amikor aztán délután háromnegyed kettőkor kicsöngettek a halálosan unalmas hetedik és egyben legutolsó óráról, Sára még mindig látta a rozsdás furgont, és benne a viharvert vezetőt, aki most mintha megemberelte volna magát, mert tiszta ruhát vett, és igyekezett rendes, normális ember benyomását kelteni, aki néhány szót szeretne váltani egy kamasz lánnyal. Sárában pedig valahogy győzött a kulturális, emberi kíváncsiság, mert egyenesen odament a furgonhoz, miközben csajos barátnői az utca végében éppen cigiztek, és a fiúk bunkó vicceit tárgyalták ki.

– Hát maga meg mit akar megint?! – förmedt rá kissé ellenségesen. Csak most vette észre, hogy nem a jól megszokott festékfoltos overállszerű munkaruhát viseli a bakanccsal, hanem rendesebb szövetnadrágot, övvel és inggel, és meg is borotválkozott. Azért ez is valami, nemde?!

– Szervusz! Örülök, hogy újra láthatlak! – köszönt higgadtan. – Anyukáddal sikerült beszélnetek?

– Semmi köze hozzá! De ha már kérdezi! Anyám minden szükséges infót megosztott velem! És erről ennyit!

– …De azért őszintén remélem, hogy nem haragszol rám nagyon…? Vagy igen…?! – mérte végig kutatón.

– Erre mit mondjak?! Igazság szerint egyedül csak magamra vagyok kurvára pipa, hogy hogy lehettem annyira tökkelütött balfék, hogy elhitettem magammal, hogy találkozhatok legalább egyszer az életben az igazi apámmal, amikor ki tudja, hogy ő most merre jár? Azt se tudjuk, hogy életben van-e még?! – hangja megkeseredett szomorúságról árulkodott, és ezt megérezte a férfi is.

– Őszintén sajnálom… tényleg… nem lehet könnyű…

– Hát azt elhiheti… Ha más kérdése nincs, akkor ideje mennem! – Sára már éppen elindult volna, ezzel le is zárva életének újabb kínos fejezetét, amikor a férfi benyúlt a furgon első ülésére és átadott egy kisebbfajta játékmackót.

– Ezt neked szántam…

– Ne haragudjon, de miért is…?! – Sára annyira meglepődött, hogy csak kevésbé tudta leplezni meglepettségét. El is szorult egy jelentős pillanatig a torka.

– Tudom, hogy már kész felnőtt vagy, de tudod… szóval… a szándék a fontos… – nyögte ki.

– Hát… köszönöm szépen… legyen szép napja… – Azzal magához vette az ártatlan kis játékmackót, és visszatért csajos barátnőihez, akik kíváncsian máris körbevették, és mindenképp tudni szerették volna, hogy vajon ki volt az a rejtélyes férfi, akivel elbeszélgetett.