Oksana

Zoltán a térkép fölé hajolva elmélyedten tanulmányozza Oroszország azon messzi távoli régióját, ahol Európa véget ér, és Ázsia kezdődik. Ezen belül is a Perm-i Kormányzóság területén található egyébként jelentéktelen kisváros, Lysa köti le figyelmét. Néhány hónappal ezt megelőzően még azt sem tudta, hogy Lysa létezik, jelenleg pedig azt nézegeti, hogyan lehetne oda eljutni, és ennek megvalósítására már előzetes terveken gondolkodik. Vajon mi volt az oka annak, hogy ennek a kisvárosnak a neve hirtelenjében érdeklődésének középpontjába került?

A magyarázat egyszerű: az ő esetében is, mint oly sok más esetben ez elmondható, az ok: „Cherchez la femme!”, azaz „Keresd a nőt!”

A 75 éves Zoltán esete a 34 éves orosz Oksana-val akár a 2020-as évek tipikus korrajza is lehetne, azzal együtt, hogy a történet sajátos, magára jellemző vonásokat is magában hordoz.

Amennyiben feltesszük a kérdést, hogy Hol, hogyan, miért kezdődhetett el e két ember között ez az önmagában furcsa, de akkoriban szokatlannak mégsem tekinthető történet, és keressük a kérdésekre adandó választ, először a múltat kell megvizsgálnunk. A szálak messzire nyúlnak. E látszólag kétszereplős történetnek van egy harmadik tagja is, Erzsébet, Zoltán felesége.

A történet felszínén azt láthatjuk, hogy egy javakorabeli házas ember internetes párkeresési oldalt látogatva összeakad egy nála jóval fiatalabb külföldi, jelen esetben orosz nővel, és arra készül, hogy elhagyja feleségét, és új életet kezd újonnan megismert partnerével. Ennek okait akkor érthetjük meg, ha előbb az idevezető szálakat derítjük fel, azaz Zoltán és Erzsébet házasságát vetjük vizsgálat alá.

Erzsébet és Zoltán a nyolcvanas években kötöttek házasságot. Zoltán 2023-őszén ismerte meg Oksanát (legalábbis ő úgy vélte, hogy megismerte). A két időpont között eltelt több, mint negyven év.

Negyven év hosszú idő. Ha ezalatt az idő alatt az egyik, vagy a másik fél ki-kikacsingatott volna ebből a kapcsolatból, az nem lenne olyan nagy meglepetés, még akkor sem, ha alapjában jó kapcsolatot ápoltak volna. Amennyiben ezeket az éveket nem harmonikus kapcsolatban élték meg a felek, és számos nehézség terhelte viszonyukat, akkor talán még jobban megérthető az afféle próbálkozás a kötelék lazítása irányában, amit Zoltán is tett.

Az, hogy ezek a kilengések, kalandocskák megérthetőek, nem jelenti azt, hogy feltétlenül meg is bocsáthatóak, mert a megbocsátás az egy ettől független, más kérdés.

Az ő házasságukra ez utóbbi a jellemző, sok buktatóval, problémával élték meg ezeket a közös éveiket. Házasságuk szerelmi házasság volt ugyan, de a nagy érzelmek mögött már kezdetben felsejlettek kedvezőtlen előjelek: két eltérő, sok tekintetben ellentétes karakterű személy találkozásából vajon létrejöhet-e szoros és tartós szövetség? Talán igen, amennyiben a dolgok kedvezően alakulnak, és ezt a felek közösen tevőlegesen is akarják, de mégis nagyobb a valószínűsége, hogy nem lesz az adandó válasz. Náluk olyan alapról indult házasságuk, ami a nem választ erősíti. Szövetségüket olyan sajátos partneri viszony alakulása határozta meg, amely nem két egyenlő, hanem két nagyon is nem egyenlő fél partneri viszonyának alakulása formálta.

Zoltán a nála tíz évvel fiatalabb feleségére egészségtelenül egyoldalú meghatározó szerepet, befolyást gyakorolt. Erzsébet a mindent elfogadó, követő fél ebben a történetben. Szerencsétlenségére a meghatározó szerepét betöltő férj gyakori, szeszélyes, kiszámíthatatlan viselkedése, hangulatváltásai Erzsébetet fokozatosan elbizonytalanítja, még elfogadja a követő szerepét, de már a miértek megfogalmazódnak benne. Ettől a helyzettől sokat szenved, és tehetetlennek érzi magát. Csalódott, és egyre borúsabban látja a korábban szépnek gondolt jövőt.Első gyermekük születését sem tudta boldog anyaként megélni, inkább a gyermekneveléssel járó gondok, bajok voltak a meghatározóak az anyai örömök megélése helyett a szülővé válás idején. Csalódást jelent számára az is, hogy Zoltán e nehéz életszakaszban sem lelki, sem fizikai téren nem nyújtja számára az elvárható kellő támogatást. Támasz nélkül kell megoldania a gyereknevelés kezdeti nehéz szakaszában jelentkező feladatokat. Erzsébet a második gyermekük megszületését még nagyobb teherként élte meg.

Közben, ahogy telt az idő, ezzel párhuzamosan mindketten változtak. E változásokban furcsa mód egy ellentétes irányú fejlődés mutatkozott.

Erzsébet lassan kezdett úgymond „felnőtté” válni. Korábbi elnyomott, befolyás alatt élő személyből egyre inkább egyenrangú, öntudattal bíró partnerré vált, aki már saját önálló véleményét is kifejezte, kiállt emellett, uram bocsá’, már kritizálni is mert. Veszekedéseikben sem a mindig mindent elviselő és alulmaradó félként lépett fel. Fokozatosan kezdte újra megtalálni azt a rá, oly jellemző, a másik felet irritáló, kihívó, már-már cinikus hangot, melyet nyomokban már kapcsolatuk elején fel-felvillantott, de aztán elnyomott magában. Az idő múlásával az efféle hang érvényesülése egyre tágabb keretek között, és egyre gyakrabban érhető tetten. Magatartásbeli változásai a formán túl – és talán ez a fontosabb – a tartalmat is érintették. Már nem elfogadó és követő mindenben, és nem feltétlenül. Az évek alatt megszerzett kellő erő és bátorság birtokában kritizál, eltérő véleményének ad hangot férjével szemben. Kritikái eleinte csipkelődőek, később az ugyancsak rá annyira jellemző gunyoros mosollyal megspékelve inkább szúrnak, sértenek, mint csípnek. Meg kell hagyni, ennek mestere volt.

Erzsébetet a korábbi években átéltek megedzették és megkeményítették. Érzéseiben is keménnyé vált. Szíve is megkeményedett. Ő már nem az az Erzsébet, aki kezdetben felnézett Zoltánra, mint valami magasban álló szoborra. Egykor még Zoltán volt számára a tévedhetetlen, mindent helyesen csináló, követendő példakép. Ahogy az évek és keserű csalódások következtek, úgy került le talapzatáról ez a szobor, mintakép a földre, és bizonyult be, hogy ő is ugyanolyan, sérülékeny, tévedésekre is hajlamos, bírálható földi halandó, mint saját maga.

Zoltán Erzsébettől éppen ellentétesen változott. A korábbi meghatározó, utat mutató férfi bizonytalanabbá, gyengébbé vált. Kiderült, hogy ő is könnyen sebezhető. A kifürkészhetetlen, érzelmeit eltitkoló, keménységet mutató egykori férfi eltűnt. Az őt felváltó korosodó Zoltán gyengébb, de ugyanakkor gyengédebb és érzelmesebb, időnként még érzelgős is lett. Tökéletes ellentéte lett korábbi saját magának is, és egyben feleségének is.

Ahogy felesége belül változott, azt külső megjelenése is tükrözte: a rövid fiús hajviselet, az elmaradhatatlan nadrág jellemezte öltözködési stílusát, ahonnan a szoknya, mint valami tabu, ki volt tiltva. Arca soha nem volt kifestve, szája számára ismeretlen volt a rúzs. Ruhatára csupán néhány darabból állt, a divatos holmikat mintha tudatosan kerülte volna. Külső megjelenéséről elmondható, hogy azt a látszatot keltette, mintha tudatosan férje kedve ellenére öltözködött volna, mintha szándékosan fricskát nyomott volna ezzel is férje orra alá. Olykor már-már öregasszonyosan kezdett öltözködni. Férje időnként próbálta kifejezni ellenérzéseit ezzel szemben, de válaszként csak nyers elutasítást kapott, azzal elintézve, hogy ez az ő magánügye, és őt így kell elfogadni.

Nem fordított figyelmet, nem vett fáradságot arra sem, hogy mint más asszony, saját maga és férje számára vonzó legyen. Zoltán időnként meg is jegyezte:
– Erzsi, te már nem is vagy nő. Te férfi lettél!

Ezt Zoltán tréfának szánta, de legbelül tényleg szomorúan ezt érezte.Ő maga meg egyre inkább az olyan nők iránt érzett vonzalmat, akik nőiességüket tudatosan kihangsúlyozták, hosszú hajat viseltek, szoknyába jártak, viselkedésükben nemükre jellemző lágyságot mutattak, és nem akartak a férfiaknál is férfiabbaknak mutatkozni, de elfogadták, sőt büszkén viselték a gyengébb nem szerepét, melyet a természet rájuk osztott, és elfogadták azokat a feladatokat, melyek női mivoltukból adódtak.

A tragédia abban rejlett, hogy a feleségéből mindezek a tulajdonságok jórészt hiányoztak, de a még meglévők is fokozatosan eltűnedezőben voltak.

Egymást egyre inkább idegennek, vagy maximum lakótársnak, mint valódi társnak tekintették.

Kommunikációjukat az esti pármondatos párbeszéd tette ki, sokszor azt is teherként megélve, igyekeztek minél előbb túl lenni rajta, hogy saját kedvenc elfoglaltságukhoz fordulhassanak, de valójában ez már régóta létező állapot volt, és már azt sem lehetett tudni a kettő közül, melyik elem volt az ok, és melyik az okozat.

Ezt aztán még tovább erősítette az a tény is, hogy feladva a közös hálószobát, Zoltán külön, saját hálószobába költözött, ezzel saját maguk zárták ki még a lehetőséget is arra, hogy legalább a közös ágyban eltöltött együttlétek valamit javítsanak viszonyuk állapotán.

Segített volna a helyzeten, a problémás lelki kapcsolatok javításához, és a lelki téren jelentkező problémákkal szemben ellensúlyként léphetett volna fel egy jó testi kapcsolat megléte és ápolása. Ez sajnálatosan nem volt elmondható. E téren legalább annyi probléma nehezítette a harmonikus kapcsolat kialakulását, mint amennyi lelki területen is előfordult. Az idő múlásával a problémák inkább sűrűsödtek, mint csökkentek. Az eltérő elvárások, vágyak és étvágyak sem a harmónia felé vezettek, de talán ezek elhallgatása, ki nem beszélése még inkább felelős és elmarasztalható azért, hogy az ágyban sem tudtak társként egymásra találni. Azért pedig, hogy ez ne maradjon így, és javulás mutatkozzon, egyikük sem tett semmiféle kezdeményező gesztust. Az idő múlása önmagában lehetetlenné tett minden, a másik fél felé irányuló, akár szándéki szinten létező közeledési kísérletet. Mindenképp a sors különös fintora, hogy valahogy abban találtak egymásra, hogy mindketten túlságosan szemérmesnek mutatkoztak, és tabunak tekintették ezt a fontos területet.

Így aztán az egyébként eddig is takaréklángon tartott testi kapcsolatuk sápadt fényű, gyenge kis lángja előbb csak meg-megremegett, fénye elhalványodott, majd végleg kialudt. Csupán felszálló füst maradt utána, és megszűnt létezni.

Az említett okok együttesen oda vezettek, hogy házasságuk kiüresedett, együttélésből egymás mellett éléssé alakult át. Zoltán sokszor érezte, hogy ebből a szürke reménytelenségből, ebből a tócsa mutatta langyos állóvízből neki elege van, és ha nem történik valami változás, ő meg fog fulladni, el fog pusztulni. Amikor ekképpen háborgott, felesége ezzel a csípős válasszal hűtötte le:

– Tudod, Zolikám, házasságunk kezdetén én szenvedtem, most itt az ideje, hogy te is megtudd, mi az a szenvedés!Egy idő után Zoltán úgy érezte, a korábban érzett szenvedést lassan egy másik érzés, a közömbösség fokozatosan kiszorítja szívében, bár teljesen még nem tudta mindenestől hatalmába keríteni. A remény szikrája olykor-olykor még felvillant, hogy a dolgok változni fognak.

Ekkoriban kezdte nézegetni a különféle párkereső oldalak hirdetéseit. Eleinte ezt unaloműző szórakozásnak, afféle jó játéknak tekintette. Kezdetben túl naiv volt. Azt gondolta, hogy a képes profilok mögött valódi hús-vér női hirdetők állnak. Egyre gyakrabban és egyre komolyabban belemerült az itt közölt női profilokkal való internetes kapcsolattartásba. Üzenetek mentek és jöttek, melyekben azokat az érzéseket és érzelmeket élhette át, melyek a valóságban hiányoztak számára.

Így ment ez egy darabig, mígnem Zoltán egy nap az illető párkereső oldal részvételi szabályait olvasva az apróbetűs részletek között nem várt információt fedezett fel. Ebből megtudta, hogy az oldalon található profilok mögött nem valódi társkereső nők, hanem álcázott operátorok rejtőznek, akiket ezért a tevékenységükért fizetnek. Ez azt jelentette, hogy ez csak illúzió, a valóságban nem más az egész, mint egy nagy hazugság. Ugyanakkor ez a felfedezése és az eddigi részvétele e komédiában úgy tekinthető, mint egy olyan esemény, amelyre nem sokkal az előadás megkezdése után került sor. Ez még csak a prelűd, maga a fő darab majd ezután következik.

Mégis az egyik nap Zoltán felfigyelt az egyik profil alatt közölt üzenetre. Az üzenetet külföldről, mégpedig Oroszországból, egy Lysa nevezetű távoli kisvárosból adták fel, és küldője egy orosz nemzetiségű fiatal nő, bizonyos Oksana volt. Üzenetében magyar barátot, levelezőpartnert keresett. A nő beszámolt arról, hogy járt Magyarországon, nagyon megtetszett neki az ország, a kultúra és a nyelv. Elkezdett tanulni magyarul, és feltett szándéka, hogy ide még vissza fog térni. Ezt az üzenetét már érthető magyar nyelven írta.

Zoltánnak egyaránt nagyon szimpatikusnak tűnt az üzenet és a nő is, aki ezt feladta, főleg azért, mert figyelmét az ragadta meg, hogy a levelet magyarul írták.

Válaszolt is rá. Válaszlevelében bemutatkozott, és megírta neki, hogy örömmel lenne a levelezőpartnere, továbbá szívesen segítené őt a magyar nyelv gyakorlásában. Ekkor még nem említette, hogy házas.

Oksana néhány nap elteltével válaszolt neki. Megköszönte Zoltán levelét. Megírta neki, hogy megtiszteltetés számára Zoltán jelentkezése, és örömmel fogadja el őt levelező társnak. Folytatta bemutatkozását. Ebből Zoltán megtudhatta, hogy Oksana 36 éves, foglalkozása tanítónő, de az iskolából gazdasági okok miatt elbocsátották. Jelenleg pincérnőként dolgozik Permben, szülővárosától 30 kilométerre fekvő kerületi központban.Oksana következő levelében újabb személyes információkat osztott meg vele. Zoltán a levél egyik mondatát olvasva elgondolkodott azon, vajon ezt miért írta neki. Pontosabban ez egy kérdés volt. Oksana ebben afelől érdeklődött, hogy Zoltán járt-e valaha Oroszországban, és hogy tudja-e, hol található Lysa város. Továbbá azt kérdezte, hogy ismert vagy ismer-e orosz nőket, és ha igen, milyen véleménnyel van róluk. Zoltán nem nagyon értette még akkor, miért kérdezte ezt meg tőle levelezőpartnere. Később visszaemlékezett erre a kérdésre, és utólag elemezve úgy gondolta, az lett volna helyes, ha nem folytatja a levelezést ezzel a nővel. Akkor azonban, amikor válaszlevelét megírta, nem tulajdonított nagy jelentőséget ennek a kérdésnek, és gyanútlanul azt válaszolta, hogy nem volt még soha Oroszországban, és nincs semmiféle előítélete orosz nőkkel szemben. Nincs semmi akadálya annak, hogy vele, aki szintén orosz nemzetiségű, megismerkedjenek levélben.

Szorgalmasan írták leveleiket egymásnak. A levelekből egyre jobban megismerték egymást, és kölcsönös szimpátia alakult ki közöttük egymás iránt. Az egyik levélben Zoltán talált egy, a lányt ábrázoló fényképet. Végre megláthatta az arcát annak, akit már egy ideje oly sokszor elképzelt magában. A képről egy kifejezetten szép arc nézett vissza rá. A rajta látható lány sokkal szebb volt, mint ahogy azt Zoltán előzetesen elképzelte.

Előtte az orosz nőkről annyit már hallott, hogy szépségük rájuk jellemző tulajdonság. Jól megnézte a fényképet. Ebben az esetben is erről volt szó: egy szép, mondhatni különlegesen széparcú nőt láthatott a képen. A fénykép új fejezetet nyitott eddig fennálló kapcsolatukban. Ezután, ha levél érkezett a messzi távoli Oroszországból, gyakran újra és újra elővette a képet, és egyre inkább növekvő szimpátiával tekintett rá, amint azt szemlélte.

Aztán az egyik nap Zoltán kapott egy, a jövőbeli kapcsolatuk szempontjából fontos levelet Oksanától. E levél tartalmát és hangját illetően is több és más volt, mint a korábbiak. Zoltán Oksana utóbbi leveleit olvasván is úgy érezte, hogy ezeket a lány már több mint barátként írta, de ezekben még szemérmesen hallgatott az iránta feltámadt érzelmeiről. Ez a levél viszont megtörte a csendet, és ebben a lány nyíltan, kertelés nélkül megvallotta Zoltánnak, hogy szerelmes lett belé, és többé már nem tudja ezt eltitkolni előtte. Ugyanakkor azt is megírta, hogy hosszú vívódások után határozta el, hogy felfedi Zoltán iránt érzett érzéseit. Aggódik, fél attól, hogy vajon Zoltán hogyan fogja majd fogadni vallomását, milyen választ fog erre küldeni. Kétségek merültek fel benne. Arra gondolt, hátha csak egyoldalúak ezek az érzések.

Aggodalmai azonban feleslegesek voltak.Oksana vallomása Zoltánban is felszabadította azokat az érzéseket, melyek egy ideje már ott lapultak bensőjében. Már tudott létezésükről, de még félt ezeket kimondani. Ezek az érzelmek most felszínre törtek. Igen, ő is szerelmes lett Oksanába. Nem akarta sokáig kétségek között hagyni a lányt, ezért még aznap megírta válaszlevelét, amelyben ő is kiöntötte szívét, és megírta neki, hogy ő is hasonlóan érez iránta. Már egy ideje szereti őt.

Ezt követően leveleikben őszintén, teljesen megnyílva egymásnak már azt tervezték, hogy találkoznak. Erre mindketten vágytak, de egy találkozó megszervezése és megvalósítása nem ígérkezett könnyűnek, és nem is elsősorban a nagy távolság miatt, ami elválasztotta őket egymástól, hanem elsősorban a megváltozott nemzetközi körülmények miatt.

Időközben ugyanis kitört a háború Oroszország és Ukrajna között. Oroszországot az európai országok karanténba zárva nemzetközileg el akarták szigetelni. Ez kettejük kapcsolatát úgy érintette, hogy Oksana nem tudott volna Magyarországra jönni, illetve csak kerülőúton, Szerbia, Németország és Magyarország útvonalon. Ennek ellenére az a változat, hogy Oksana marad otthon, és Zoltán lesz az, aki meglátogatja őt, el lett vetve, mivel túl veszélyesnek ítélték meg. Ez ugyanis azt eredményezhette volna, hogy Oroszországban tartózkodva egy esetleges határzár esetén kényszerű mozgásképtelen állapotba, mintegy fogságba kerülnek.

Németország úgy került a lehetséges útvonal egyik állomásaként a képbe, hogy korábbról Oksanának volt még érvényes vízuma ide. Amennyiben ide be tudna lépni, ez lehetőséget biztosítana neki az Európai Unió országain belüli szabad mozgásra, így Magyarországra is jönni tudna. Tehát ebből látható, hogy Oksana számára maradt azért lehetőség belépni Magyarországra, ezért e program kidolgozásán fáradoztak.

Az utazás, a látogatás természetesen jó dolognak tartott és óhajtott vágyuk volt, de ennek voltak anyagi vonzatai. A kérdés az volt, a költségeket ki fizeti. Egyedül Oksana? Esetleg Zoltán? Felmerült a fifty-fifty változat is.

Itt tartottak a látogatás tervezési folyamatában, amikor Zoltán kezébe került egy magyar újságcikk, „A hiszékenység vámszedői” címmel. A cikk arról a gyakorlatról szólt, amit orosz nők követtek, nevezetesen, hogy beférkőztek levelezés révén magyar férfiak bizalmába, és azzal az ígérettel, hogy Magyarországra jönnek, pénzt csaltak ki a hiszékeny férfiaktól. A cikket elolvasva Zoltán elgondolkodott, hogy mindezt akár az ő esetéről is írhatták volna. Aztán mégis elhessegette ezeket a gondolatokat. Úgy érezte, formailag hasonló az ő esete és a cikkbeli eset, de ő nem gondolta volna Oksanáról, hogy csaló lenne, hisz olyan őszintén és olyan szép leveleket írt iránta érzett szerelméről. Nem tudta elképzelni, hogy ezek a szép szavak hamisan csenghetnének Oksana szájából. Abban, hogy az ő esete miért nem hasonlítható össze az újságcikkben leírtakkal, a fő ellenérve az volt, hogy Oksana nem kért pénzt tőle.Ezután az eset után Oksana leveleiben továbbra is szerelmes galambhoz hasonlóan búgta érzelmes vallomásait Zoltánnak, aki feledve a cikkben írt intelmeket, akár tűzbe is tette volna kezét Oksana feddhetetlenségéért.

Ebben megnyugodva aztán el is feledte a cikket.

A legközelebbi levelében Oksana beszámolt Zoltánnak, hogy idejét nem csupán álmodozással töltötte, de már a tettek mezejére is lépett. Felkeresett egy utazási irodát, ahol vállalják a Magyarországra történő utazás megszervezését a legapróbb részletekig bezárólag. Beszerzik az utazáshoz szükséges vízumokat, vonat- és buszjegyeket, természetesen felszámított díj megfizetése ellenében. Ennek összege magyar forintban nagyságrendileg ötszázezer forintra rúgna.

Oksana tekintettel az összeg nagyságára felvetette a kérdést, vajon megérne-e ekkora összeget kifizetni csupán egy látogatásért. Egyben válaszolt is saját kérdésére, hogy bizony nem, ez elég nagy luxus lenne. Egyébként sem lenne könnyű összeszedni ennyi pénzt, de ha már egyszer sikerült ezt megtenni, nem szabadna másodszor is kockára tenni ennek esélyét. Mi történne, ha Oksana hazatérne? Újra csak azt várnák, hogy ismét, ezúttal végleg átköltözzön Magyarországra, hogy együtt új életet kezdjenek el.

A megoldás tehát kézenfekvő: az első látogatás legyen maga a végleges átköltözés, azaz maradjon Magyarországon Zoltánnal.

Oksana tudta, hogy egyedül ő ebben a kérdésben nem dönthet, ehhez Zoltán beleegyezésére is szükség van. Ő a maga részéről megtette logikus javaslatát, és ugyan bízott Zoltán szerelmében, de azért némi aggodalommal várta válaszát.

Zoltán, mielőtt döntött volna, átgondolta, mivel járna egy igenlő válasz. Életkörülményeik romlanának. Közös életüket albérletben kellene megkezdeni. Kezdetben Oksana még nem tudna munkát vállalni. Az ő nyugdíja meg kevés lenne a megélhetésükhöz, tehát újból valahol neki is dolgoznia kellene. Bizonyára nem lenne könnyű. Kérdés, hogy vajon szerelmük elviselné-e ezeket a megpróbáltatásokat.

Miután átgondolta a saját maga számára feltett kérdéseket, meghozta a választ, és ez a válasz igen volt. Igen, a maga részéről vállalja a következményeket.

Ezután leült, és ugyanezeket a kérdéseket, kételyeket feltette Oksanának is, hogy most ő gondolja át a dolgot, és utána döntsön a maga részéről.Tonió remélte, hogy nem fog csalódni a választ illetően, de azért némi izgalommal és türelmetlenül várta, hogy az megérkezzen. Sokat nem is kellett izgulnia, Oksana válasza hamar megjött. Egyértelmű és tömör volt: Ne aggódj! Szeretlek, a körülmények nem érdekelnek! Veled szeretnék élni, legyen az akár egy kunyhóban is!

A közösen meghozott döntés után a következő megoldandó, és nem is kis feladat az utazáshoz szükséges pénz előteremtése volt. Ezt a kérdést nem lehetett megkerülni. Eddig valóban nem kért tőle pénzt Oksana, de most szükségszerűen erre is sor került. Zoltán azonban semmi rosszra nem gondolt, jogos volt a kérés, a jövendő közös életüket illette.

Ehhez számba kellett venni a szóba jöhető forrásokat. Zoltánnak ekkor keserűen tudomásul kellett vennie, hogy semmit sem tud vállalni a költségek fedezéséből. Erre a házasságában a pénzügyek kezelésében játszott speciális helyzete ad magyarázatot. Ugyanis a pénz és a pénzügyek kezelése teljes egészében felesége kezében volt. Rendes körülmények között, ha neki pénzre volt szüksége, azt a felesége engedélyezése mellett kaphatta csak meg.

A helyzet, hogy felesége kezelte a pénzügyeiket, egyszerre volt szánalmas és megmosolyogtató, főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a bankszámla, ahol pénzük el volt helyezve, Zoltán nevére volt kiállítva.

Egyébként teljesen véletlenül éppen ebben az időben az egyik délelőttre kaptak időpontot a számlavezető bankhoz. A banki látogatást ők kérték, mégpedig azzal a céllal, hogy befektetési lehetőségekről kérjenek felvilágosítást. Természetesen ennél az akciónál is Erzsébet volt az igazi tárgyaló fél, Zoltán csak azért kellett, mert ő volt a számlatulajdonos, és nélküle pénzügyi műveleteket nem lehetett kezdeményezni.

A bankfióknál az ügyintéző különböző befektetési formákat ajánlott, ebből az egyiket el is fogadták. Ugyancsak a banki ügyintéző ajánlására a szabadon felhasználható pénzösszeg lekötésére kellett volna megadni az engedélyt, amikor Erzsébet és az ügyintéző számára is váratlan dolog történt.

Erzsébet már kimondta, hogy rendben van a dolog, aláírják az engedélyt a műveletre, amikor Zoltán – mint amikor sarokba szorított vad kénytelen támadni, hogy meneküljön – ő is hasonló fontos lépésre volt kényszerítve, ezért halkan odasúgta feleségének:

– Várjunk még, Erzsikém, azzal az igennel! Meg kell még ezt gondolni!

Erzsébet és az ügyintéző is egyaránt kikerekedett szemekkel, értetlenül néztek rá, miért mondja most ilyen váratlanul ezt, hiszen hallgatólagosan már mindent elfogadott ő is előtte.

Erzsébet volt az, akit elsősorban igencsak meglepett férje beszólása. Anélkül, hogy itt az ügyintéző előtt akarta volna tisztázni a helyzetet, azért várt férjétől valami magyarázatot.

– Hogyan? Nem értem, Zoli, te még várni akarsz ezzel? De hát mindent megbeszéltünk, kielemeztünk. Mire föl tartogassunk akkor ennyi szabad pénzt, ami nem kamatozik? – tette fel a jogos kérdést férjének.

Zoltán meg közben úgy elvörösödött, mint ahogy szintén az előbb Erzsébet is, és halkan motyogta neki:

– Tudom, nem értheted, de mégis kérlek, várjunk! Szükségünk lesz még arra a szabad pénzre – hangzott el az egyáltalán nem megnyugtató válasza.

Erzsébet azonban ott és akkor nem akarta tovább erőltetni a magyarázatot, de látszott rajta, hogy teljesen össze van zavarodva.

Amikor már túl voltak a hivatalos banki ügyintézésen, és kint voltak az utcán, Erzsébet még mindig kipirult arccal, láthatóan alig tudta türtőztetni magát, rögtön kérdőre fogta férjét:

– Zoli, ez mi volt? Miért lesz majd szükségünk erre a pénzre?

– Nekem kell majd az a pénz, illetve annak egy része.

– Neked? De mire, és mennyi? Mondd már el, miről is van szó, kérlek! – nézett rá egyenesen, kíváncsi szemeket meresztve Erzsébet.

– Szóval… Én lelépek…! Kiszállok, elegem van ebből a szürkeségből – mondta ki, amit csak később akart elmondani, amikor már megérkezett volna Oksana.

Súlyos szavai tompán pufogtak a levegőben. Ahogy ezt kimondta, egyben megkönnyebbült. Félt a helyzettől, amikor ezt majd be kell vallani feleségének. Most, hogy kimondta, maga is csodálkozott azon, hogy ez ilyen egyszerű.Olyan hihetetlenül szürreális volt az egész jelenet. Ballagtak egymás mellett az utcán. Zoltán így mondta el neki, hogy ő kilép a házasságból. De szürreális volt az is, ahogy Erzsébet fogadta a bejelentést. Pontosabban annyira váratlanul érte, annyira mellbe vágta, hogy nem is tudta, mit válaszoljon, és hogyan reagáljon rá. Akkor aztán menet közben, továbbra is megállás nélkül folytatva útjukat a buszmegálló felé, Zoltán elmesélte történetét Oksanával. Miközben mesélte a történetet, Erzsébet visszanyerte józan ítélőképességét. Amikor megtudta, hogy a családi háromszög harmadik tagja orosz, már teljes fegyvertárral a birtokában, hideg, de jól elhelyezett ütéseknek is beillő, lehengerlő érveket felsorakoztatva próbálta porba dönteni azt a légvárat, melyet hiszékeny férje gyermeteg módon felépített saját magának.

– Ó, te szegény! Hát nem látod, hogy átvernek téged? Csapda az egész, a nő a pénzedre utazik! Megszerzi a pénzt, és utána eldob, mint egy elhasznált zsebkendőt! Az orosz nők különösen veszélyesek, nem hallottál ehhez hasonló esetekről? Majd én mutatok neked cikkeket ezzel kapcsolatban! – érvelt mesterien Erzsébet.

Miután igen sajátos hangulatban hazaértek, és magára maradt, Tonio elkezdett gondolkodni. Azon gondolkodott, hogy tervei ellenére, mivel olyan helyzet állt elő, mégis bejelentette feleségének az Isten hozzádot. Ebben a helyzetben a becsület úgy kívánja, hogy bejelenti azt is, hogy elköltözik. Albérleti szobát bérel, és ott várja Oksana érkezését.

Amikor ezt a szándékát közölte Erzsébettel, felesége jó érveléssel meggyőzte őt, hogy maradjon, az albérleti megoldáshoz majd csak akkor térjenek esetlegesen vissza, ha már Oksana magyar földön lesz. Ebben maradtak.

Zoltán tehát maradt, de a kapcsolatot továbbra is tartotta Oksanával. Következő levelében megírta Oksanának, hogy sajátos pénzügyi helyzete miatt ő nem tud pénzt szerezni.A lány válasza szinte azonnal megjött. Nagyon nem örült a hírnek, de nem adta fel a próbálkozást. Arra kérte Zoltánt, hogy próbáljon banki hitelt felvenni, vagy barátoktól kölcsön kérni. Zoltán megértette ugyan Oksana e téren mutatott kitartását, de mégis ekkor már a kétely befészkelte magát bensőjébe. Eszébe jutott, amit Katalin mondott neki, meg a korábban olvasott cikk is. Mi van akkor, ha Oksana agyafúrt mestertervet készített kifosztására, és ez a terv most fogja majd meghozni azt az eredményt, melyhez az ő pénze kell? Amit és ahogyan a lány eddig csinált, ha tényleg a pénzét akarja megszerezni, az zseniális volt. Sikerült bizalmába férkőznie, elnyerte szerelmét is, nem sajnálta az erre fordított energiát és időt. És most kellő előkészítés után eljött számára az idő a cselekvésre. A vetés beérett, jöhet az aratás!

Addig morfondírozott e lehetőségen, hogy egy kétségbeesett pillanatában mindezt megírta Oksanának, és el is küldte neki üzenetét. A következő percben aztán már meg is bánta, mert ekkor meg az ötlött az eszébe, hogy kételkedése mindent elronthat, akár még el is veszítheti a lányt. Ilyen és hasonló gondolatok gyötörték aznap egész nap, még lefekvéskor is erre gondolt.

Másnap reggel arra ébredt, hogy csörög a telefonja. Egy női hang szólalt bele:

– Halló, Oksana vagyok. Zoltán, te vagy az?

– Te…? Oksana, honnan hívsz? Valami baj van? – kérdezte tőle Zoltán az idegességtől és meglepetéstől elgyengült, remegő hangon, de egyúttal örömmel is, hogy végre meghallhatta szerelme hangját.

– Zoltán, én küld neked válaszoló levél. Te kételked, én meg nagyon szomorodtam. Ott a levél, minden megtalálni benne – hangzott a lány válasza, melynek második fele már sírásba fulladt.

Zoltán, hallván a sírást a készülékben, hirtelen nagyon rosszul érezte magát, most döbbent rá, mit is csinált, és kétségbeesetten próbálta helyrehozni hibáját:

– Ó, kérlek, Oksana! Ne sírj… Kedvesem, ne sírj! Bocsáss meg nekem, kérlek! Kérlek, Oksana! Őrült voltam, nem is tudtam, mit csinálok…

– Zoltán, a levél… Neked ott van! – hangzott el a rövid válasz, majd ezt követően a búgó hang jelezte, hogy Oksana akarattal vagy véletlenül, de befejezte a beszélgetést.

Zoltán kétségbeesetten azonnal próbálta visszahívni a lányt, de csak a hívást jelző hangokat hallotta ismétlődni. A telefont nem vették fel. Teljesen fel volt dúlva. Most megint össze volt zavarodva. Amikor meghallotta a telefonban Oksanát beszélni, a hangja, ahogy beszélt – nem a tartalma, de annak csengése –, majd a sírás a beszélgetés végén elég volt ahhoz, hogy meggyőzze őt a lány ártatlanságáról. Azt viszont nem tudta, mire vélje, miért fejezte be ilyen furcsán-kurtán a beszélgetést.

Nem is tudta, mit csináljon először: a levelet olvassa el, vagy próbáljon utánanézni a telefonszámnak. Végül úgy döntött, jöjjön először a telefonszám kiderítése, a levél biztosan úgyis több időt vesz majd igénybe.A külföldi hívások számai alapján azután azt sikerült megállapítania, hogy a hívás Horvátországból jött. Ezen nagyon elcsodálkozott, sehogy sem tudta, hová tegye ezt a számára oly fontos, de érthetetlen információt. Most a bizonyosságot ismét a kétely váltotta fel. Fejében teljes káosz uralkodott. Állapota pillanatról pillanatra egymásnak ellentétes irányba változott. Feje zúgott, halántékán az erek lüktettek, úgy érezte, ezt nem bírja ki. Megőrjíti ez a bizonytalanság!

Leült, átment a másik szobába. A bárszekrényben keresett egy üveg italt. Anélkül, hogy megnézte volna, csak benyúlt, és kivette az első üveget, ami a keze ügyébe akadt. Jobbat ebben a helyzetben nem is választhatott volna. Az ital, amit kivett, Szatmári szilvapálinka volt. Szándékosan egy vizespoharat vett elő, abba töltött jócskán, még a pohár felénél is túl. Az első pár nagy korty után megállt, még volt a poharában, de ezt már lassan kortyolgatva akarta meginni, hogy közben az ízét is tudja élvezni.

Utána visszament a dolgozószobába, ahol a számítógépe is volt. Leült mellé, bekapcsolta, kikereste Oksana levelét. Amikor rákattintott a levélre, keze már remegett. Alig tudta kivárni, hogy a képernyőn feltűnjön az első oldal. Izgatottan olvasni kezdte.

A levelet egy csalódott, szomorú Oksana írta, lényegében reagált Zoltánnak arra a kétnappal ezelőtt neki küldött szerencsétlen levelére, melyben meggyanúsította őt azzal, hogy nem is szereti igazán, igazi célja az, hogy pénzt csaljon ki tőle. Ehhez az ürügyet az ő tervezett magyarországi útjának részbeni fedezése szolgáltatta. Oksana mély csalódottságának adott hangot. Úgy gondolja, hogy Zoltánnak valaki butaságokkal tömhette tele a fejét, mert eddig mindenben egyetértettek, aztán jött tőle ez a bizonyos levél a megváltozott hanggal.

Oksana félretéve büszkeségét, sértettségét, bizonyítékokat adott. Ott voltak Zoltán szeme előtt a bizonyító dokumentumok fénymásolatai: a személyi igazolványa, az érvényes német vízum, a hivatalos előírás a külföldi napi megélhetési költségek fedezéséről stb. Zoltán, ahogy nézte egyik dokumentumot a másik után, egyre jobban és jobban a szégyen volt az, ami hatalmába kerítette. Nehezére esett folytatni az olvasást. Ahogy a képernyőt nézte, a legördülő szöveg betűi vádlóan néztek rá vissza. Úgy érezte, most a betűk életre kelnek, és keserűen ismételgetve folyton csak ezt kérdeznék tőle:

– Zoltán, ó mondd, miért…? Mondd, miért lettél hitetlen Tamás?

Szinte égették szemét a betűk.

– Elég! Hagyjatok! Ne bántsatok! – kiáltott fel hangosan, majd még folytatta: – Vége? Mondjátok… Mondjátok! Ugye nincs vége…? Kérlek, mondjátok!

De a betűk most csak némán, nagy kimeredt szemekkel, szomorúan néztek rá vissza.

Oksana utolsó levelét követően, melyben bizonyítékait tárta fel, néhány napig nem reagált Zoltán üzeneteire, majd mégis jelentkezett. Ebben az üzenetében elmondta, hogy próbált barátoktól pénzt szerezni, de nem sikerült neki. Ekkor úgy érezte, nagyon elfáradt, kilátástalannak látta a helyzetet. Fel akarta adni a nagy tervet, de összeszedte magát. Hallotta, hogy Szibériában az ottani telepekre a szolgálatba személyek jelentkezését várják. A kíméletlen, hideg időjárást csak kevesen viselik el, kevés a jelentkező, pedig rendkívül magas fizetést kínálnak. Ő elhatározta, hogy odamegy, jelentkezik. Ha kibírja, egy fél év alatt össze tudja szedni a szükséges pénzt.

Elmondta azt is Zoltánnak, hogy szeretné magának is bebizonyítani, hogy ki fogja bírni, és bizonyítani fogja neki, Zoltánnak is, hogy nem a pénzére vadászott, hanem azért tette, mert megszerette, és még most is mindenek ellenére szereti, és vele akar élni. Szibériát ezért kettőjükért vállalja!

Zoltán, befejezve Oksana üzenete olvasását, tehetetlen fájdalmában sóhajtott egy mélyet, majd elgondolkodva elzárta a gépet. Arra az elképzelt képre gondolt, melyet oly sokszor megálmodott, és gyakran már ébren is látott: kint áll a Ferihegyi repülőtér várótermében. A Berlinből érkező gép már húsz perce leszállt. Ő tekintetét arra a tükrös felületű üvegajtóra szegezi, ahol a leszállt gépekről az utasok kijönnek a váróterembe. És végre most megnyílik az ajtó, megjelennek az első berlini utasok. Igen, ebben a pillanatban egy magas, karcsú, szép arcú fiatal nő tűnik fel az ajtóban. Ő az, Oksana.

A valóságban azonban Oksana nem jelent meg a repülőtér érkező utasok előtt megnyíló üvegajtajában. Az idő meg csak múlt. A lány ki tudja, hol járhatott.

Oksana e utolsó levelét követően Zoltán viselkedése lassanként megváltozott. Ritkán szólalt meg, hallgatag maradt. Még ha felesége volt az, aki őt kérdezte, rendszerint akkor is néma maradt, az ő kérdéseire sem válaszolt. Ha ritkán társaságba mentek, a társalgásban nem vett részt. Ott is már-már kínosan csak hallgatott. Csak ha hozzá szóltak, akkor reagált kissé zavartan, mint akit megzavartak valamiben.

Ilyen alkalmakkor a széket, amin ült, egy kissé hátrább húzta. Hasonlatos volt ekkor anyjához, aki öregkorára, amikor a már Budapesten élő fiúk, Zoli meglátogatta őket, szüleiket, ő, az anyja, szintén ezt csinálta. Ahogy ott ültek a szobában együtt hárman, apa és fiú beszélgettek, ő, a fiú anyja, a székét egy kissé tőlük hátrább húzta. Hol az egyikükre, hol a másikukra emelte tekintetét, így figyelte apát és a fiút, az ő fiát, anélkül, hogy egy szót is szólt volna.

A társaságbeli barátok, ismerősök már megszokták, hogy ő, Zoltán így viselkedik, és meg sem próbálták belevonni a társalgásba. Változásának másik szembeötlő jellemző vonása az állandó álmossága volt. Nappal, ha leült, ott helyben, azon nyomban, vagy kis idő múlva, de mindig, mindkét esetben ugyanúgy végződött: szeme becsukódott, a külső világ megszűnt számára létezni, és elaludt. Emiatt már nem is mertek társaságba járni attól félve, hogy szégyenszemre majd ott is elalszik.

Felesége lassanként ezek miatt úgy viselkedett már vele, mintha a gyámja lenne. Az ő magatartásában is voltak észrevehető változások. Ezek közül a legszembeötlőbb a mániákus rendcsinálás volt. Minden tárgynak megvolt a lakáson belüli szigorú helye, amennyiben ez felborult, mert a tárgyat elmozdították, éles szemmel ezt konstatálta, és máris gondoskodott, hogy a rend helyreálljon. Jó gyámként figyelmeztette férjét, ha az ezt a mindenható rendet felborította.

Ha elemében volt, utasításai csak úgy röpködtek a levegőben:

– Zárd be rendesen…, cseréld ki, mert már koszos…, már megint elfelejtetted…, tapogasd meg a tartójában…, mindig a dátumot rajta…, a WC-ben a villanyt…, húzd el, hadd jöjjön be a fény…, mindig szorítsd ki a vizet belőle…, a zárat az ablakon, mielőtt…, jaj, Zoli, már megint…

Zoltán ezek hallatán kissé háborgott, de kifelé nem mutatta. Ezek közül az utasítások közül csak az egyikre volt allergiás, valamiért ezt nem tudta elviselni. Ez pedig a „Jaj, Zoli, már megint…” volt. Ennek kioktató, lenéző tartalma, vagy tán inkább a hang, ahogy ezt kimondta, volt irritáló számára.

Az idő kereke, akár jó, akár rossz dolog történik velünk, nem áll meg, hogy örüljünk vagy szomorkodjunk emiatt, de könyört nem ismerve tovább forog. Ahogy teltek a hetek, majd hónapok, Karácsony is már elmúlt, majd véget ért a zord téli idő, Zoltán képzeletében egyre inkább reményvesztetten és egyre halványabban jelent meg Oksana édes arca. Zoltán azonban őrizte szívében Oksana fájdalmasan szép emlékét. Akárhányszor csak visszagondolt rá, mindig emellett az emelkedett hangulat kísérete mellett jelent meg előtte a lány alakja.

Mégis ezt az idilli képet egy pirinyó kis folt megzavarta, ez pedig az a bizonyos horvátországi telefonhívás volt. Zoltán azóta sem tudta megfejteni ezt a talányt. A naptár már júniust mutatott, Oksana azóta sem jelentkezett, Zoltán már lemondott róla.

Az egyik nap a számítógépén vaktában, céltalanul járatta az egeret, amikor egy cikkben szereplő mondat ragadta meg:

„Mindenképp kimutatható, hogy az orosz nők részaránya a társkereső hirdetésekben fellelhető csalók, szélhámosok, pénzvadászok között kimagasló.”

A cikk mellékleteként egy fényképes összeállítást közölt azokról a nőkről, akikről bebizonyult, hogy csalók. Zoltán kíváncsian végigjáratta szemét a sok kétségkívül szép arcon, és ekkor valamit megpillantott, mire egy meleg hullám öntötte el. Remegő ujjakkal zoomolt a kép alatt található szöveges ismertetőre:

„Különösen veszélyes, többszörösen visszaeső, saját csapatban dolgozó szélhámosnő. Előszeretettel szed áldozatokat társkereső oldalak magányos férfi hirdetői között, szeretetre vágyó férfiakat foszt ki minden vagyonukból.”

Zoltán nem akart hinni a szemének. Arra álmában sem gondolt, hogy így fogja majd viszontlátni a hőn szeretett lány képét. Az előbb érzett melegséget most egy hideg kéz erőteljes facsarása váltotta fel. Szíve táján érezte, hogy ez a kéz mellére nehezedik. Hihetetlenül rázta fejét, miközben ismét tüzetesen megvizsgálta a képet.

Nem is tudta, hogy fogadja ezt a híradást. Szomorkodjon? Sírjon vagy kacagjon?

– Ó, hogy lehettem ilyen beképzelt, öntelt figura! Mit láttam, amikor a tükörbe néztem? Hályog volt a szememen! Hogy is gondolhattam, hogy egy szép, fiatal nő szerelmét kínálja ennek a vén embernek? Mennyire igaza volt Erzsinek is, aki rögtön rájött, hogy kicsoda is valójában Oksana – ostorozta saját magát.

A horvátországi telefonhívás viszont maradt továbbra is a meg nem fejtett rejtélyek listáján. Ennél azonban még jobban izgatta az a kérdés, hogy mi lehetett az oka annak, hogy Oksana őt nem fosztotta ki. Az persze igaz, hogy először utazásához pénzt akart kicsalni, de amikor ez nem sikerült neki, nem erőltette tovább. Bár arra sem mert gondolni, hogy tényleg beleszeretett, de talán lehetséges volt, hogy benne még nagyobb falatot látott, tudta, hogy értékes ingatlan társtulajdonosa, lehet, hogy erre fájt a foga.

Azonban bármilyen nagy is volt felette a meglepetése, ahogy a közmondás tartja: „Minden csoda csak három napig tart”, ezt is megemésztette, és lassan feledésbe merült.

Ekkortájt fedezte fel az írást, mint hobbi tevékenységet. Az egész úgy kezdődött, hogy szerette volna, ha halála után marad valami kézzelfogható emlék maga után. Élettörténetét is szerette volna megörökíteni utódai számára. Erre aztán annyira belemerült, hogy sokszor hosszú órákat csak írással töltött el. Még napi rutinja is emiatt átalakult. Egyre később feküdt le, és egyre később kelt fel másnap.

Felesége ebből nem sokat érzékelt, mivel ő még dolgozott, és korábban ment el, mint ahogy férje felkelt. Ő még nyugdíj mellett keresett ezzel a tevékenységgel nem is kevés pénzt. Leginkább éjjel szeretett írni, amikor kint is, bent is csend volt, senkitől és semmitől zavartatva nyugodtan tudott írni. A szoba sötétjét csak az olvasólámpa fénysugara törte meg, a gondolatok szabadon keringtek.

Késő éjszaka fejezte be az írást. Ilyenkor szinte kéjesen gondolt arra, hogy még néhány perc, míg levetkőzik, utána a fürdőszoba, felveszi a pizsamáját, és máris befeküdhet az ágyába. Ott fejére húzhatja a takarót, és néhány perc eltelte után máris alszik.

Gyakran, szinte minden éjszaka álmodott. Volt egy visszatérő álma is. Sokszor úgy készülődött a lefekvéshez, hogy azt kívánta, hogy ezt a bizonyos visszatérő álmot élje meg!

Hétvégeken felesége nem dolgozott, ekkor meggyőződhetett arról, hogy férje milyen későn kel fel reggel. Emiatt aztán korholta őt. Azon a bizonyos szombat reggel is szükség lett volna férje segítségére, de ő még mindig ágyban volt. Erzsébet tíz órakor már nem bírta tovább. Benyitott hozzá a szobába, ahol aludt, és hangosan rászólt:

– Zoli, most már azért ideje lenne, hogy felkelj! Nagyon késő van!

Miután ezt elmondta, kiment a szobából, hagyva férjét, hogy felkeljen. Pár perc elteltével visszament, és amikor látta, hogy férje továbbra is úgy alszik, mint előtte, most már dühösen szólt oda neki:

– Zoltán, kértem valamit! Kérlek, kelj fel, segítened kell nekem! – hangjában szemrehányással.

Ezúttal azonban nem ment ki a szobából. Várt még, de semmi sem történt. Ekkor elfogta a méreg, odament férje ágyához, és lerántotta róla a takarót. Nagy meglepetésére továbbra is mozdulatlanul aludt férje. Közelebb hajolt hozzá, és megrázta, hogy fölébredjen:

– Zoli, az Isten szerelmére, kelj már fel végre! – mondta szinte kiáltva.

Zoltán még ekkor sem mozdult. Erzsébet ekkor immár aggódó kifejezést öltve szólt férjéhez:

– Zoli! Zolikám! Szólj már valamit! Istenem, valami bajod van?

Megragadta fejét, felemelte, és akkor látta, hogy őt már nem tudja felkelteni. Elaludt. Elaludt örökre.

Valóban, ő már nem hallotta felesége hangját. Messzi égi tájakon járt. Csodálatos tájon, egy erdő mélyén kanyargó ösvényen haladt. Soha nem látott délszaki fák között vezetett az út, a fák között buja, ismeretlen kúszónövények felérve egészen a fák tetejéig, ágaik között színes tollú, ismeretlen madarak foglaltak helyet. Énekük betöltötte az erdei ösvény környékét.

Az út kanyarulatában ekkor feltűnt egy alak, aki felé közeledett, de figyelmét még a különleges világ szemlélete kötötte le. Nem győzte, hová kapja a tekintetét a sok szép, szokatlan, ismeretlen növény és a fákon elő-előbukkanó különleges madarak között. Amikor mégis előre nézett, a korábban látott alak már csaknem elérte őt. Ekkor végre Zoltán felkapta tekintetét, és ránézett a közeledőre.

Egy gyönyörű nőt látott maga előtt. A nő most megállt, csillogó szemét ráemelve elmosolyodott, majd szája szóra nyílt…

– Zoltán, Kedvesem! Ne menj tovább! Haza érkeztél! Otthon vagy…