A narancsszínű kabát

A bolt ajtaján halk csengőszó szaladt végig, amikor Anna és az édesanyja belépett. Kint novemberi szél fújt, belül pedig csendes zsongás szűrődött át a polcok között. Anna szerette ezt a helyet. A kisvárosi ruhaboltban mindig volt valami megnyugtató, valami otthonos. Mintha a hétköznapok zaját tompítani tudná a fények melege, és a sorban álló kabátok sora.
– Ebben olyan szépen néznél ki – mondta mosolyogva az édesanyja, miközben a felpróbált kabát ujján végigsimított.
Anna bólintott. Hetek óta először érezte úgy, hogy talán tényleg szép benne. Talán tényleg lehet jövője, amelyben a félelem nem kíséri minden lépését.
A telefonja némán pihent a táskájában. Mióta a távolságtartási végzést kimondták, elhatározta, hogy nem néz vissza. Nem nyitja meg többé az üzeneteket sem, amelyek olyanok voltak, mint apró repedések egy ablaküvegen: előbb csak karcolások, de bármikor megtörténhet a baj...
Ekkor azonban valami furcsa csend telepedett rájuk. Az a fajta csend, amikor a levegő megfeszül, és az ember teste előbb érzékeli a veszélyt, mint a gondolatai. Anna és édesanyja egyszerre fordultak hátra. A férfi ott állt.
A tekintete szúrós volt és fenyegető. Nem kiáltott. Nem magyarázott. Csak megjelent, olyan váratlanul, olyan dühvel, amelyet már annyiszor látott korábban, de soha többé nem akart volna. A pillanat egyetlen vékony villanássá sűrűsödött. Az anyja lépett előre, ösztönös mozdulattal védve a lányát. És ez a mozdulat megváltoztatott mindent.
Anna csak foszlányokra emlékszik: egy hirtelen mozdulat, éles kiáltás, futó lépések, a mellkasában dübörgő szív. Az anyja szorítása a karján. Mire a rendőrök megérkeztek, a férfi már elmenekült. De Anna tudta: nem fog messzire jutni. Csakhamar el is fogták.
A villogó kék fények között, miközben a mentősök rutinos szavakkal nyugtatták, Anna tekintete megakadt a narancsszínű kabáton, amely ott hevert a padlón. A kép valahogy mégis békét hozott. A kabát, amelyet az imént még a jövő jelének látott, most egy másik üzenetet hordozott: hogy él. És hogy holnap is lesz nap.
Másnap az újságok megírták az esetet. Az ország egy újabb száraz hírrel lett gazdagabb. De Anna számára a történet nem ott ért véget, hanem abban a pillanatban kezdődött el újra, amikor a kórház folyosóján meglátta az anyja arcát, fáradtan, de élve, szeretettel és makacs erővel.
Anna azóta számos fórumon felszólalt a nők elleni erőszak megszüntetése érdekében: Merjünk időben segítséget kérni! Egy távoltartási végzés nem nyújt kellő védelmet a bántalmazott nőknek!