Kopp-kopp

Mint minden este, azzal a gondolattal feküdtem le, hogy másnap ugyanúgy fogok felkelni. Az óra csörgés előtt fél órával kinyitom a szemem, még pár percet pihenek, majd elindulok a konyhába, és már iszom is a kedvenc kávémat.
De nem így történt.
Reggel, mikor próbáltam kinyitni a szemem – ami nagyon nehezen ment –, éreztem, hogy valami nagyon nyomja a bal csuklóm. Megijedtem. Nem vettem le az órám? Soha nem alszom órával. Akkor mi lehet? Hirtelen ránéztem a kezemre, és egy nagyot ordítottam:
– Ez nem lehet igaz!
Egy idegen óra volt a kezemen. Valaki éjszaka feltette? Senkinek nincs kulcsa a lakásomhoz. De ha jobban megnézem, ez egy férfióra. Próbálom levenni, de nem sikerül. Mérgemben kimegyek a konyhába, és meglátom, hogy a kávégép mellett egy boríték van. A nevemen kívül semmi nincs rajta. Most már kezdek egyre idegesebb lenni.
Ki járhat itt, a tudtomon kívül?
A kezembe veszek egy kést, és már bontom is a borítékot. Egyetlen egy mondat áll benne: „Ettől a perctől kezdve, halálodig negyvennyolc órád van hátra.”
Amikor a mondatot elolvastam, egy halk kattanást hallottam. Ránéztem a kezemen lévő idegen órára, ahol digitális számmal elkezdődött a másodperces számlálás, az utolsó negyvennyolc órámra.
Egy.
Kettő.
Három…
Azon nyomban lefagytam. Ott álltam, az órát bámulva, és meg sem tudtam mozdulni. Negyvennyolc óra? Negyven évesen meghalni?
– Én még élni szeretnék! – ordítottam olyan hangosan, hogy mindenki meghallja.

Itt van a vírus, karanténban vagyunk, alig járhatunk valahová. Étterem? Már fél éve nem voltam. Kávéház? Maszkban hogyan kávézzunk? Be sem lehet ülni. Most ha veszel kávét, kint kell az utcán meginni. Lassan húsz éve járok dolgozni. Napi rutin. Reggel felkelek, megiszom a kávém, majd elkészülök, utána két szendvicset elkészítek, az előző napon vett zsemlével, táska, kulcs a kezemben, és már indulok. Lépcsőn le, lifttel nem megyek, inkább reggeli ébresztőként egy kis lépcsőmászás jól jön. Majd amikor leérek, meglátom a kocsim – amit Boldizsárnak neveztem el –, ami egy éve van meg, és büszke vagyok rá, hogy saját összegyűjtött pénzemből sikerült megvennem. Először a lakásra gyűjtöttem, másfél szobás, második emeleten, egy kicsit messzebb a munkahelyemtől, de legalább szép környéken van.
Hetvenöt.
Hetvenhat.
Hetvenhét.
De idegesít ez az óra. Nem tudom levenni. Már késsel is próbálkoztam, de olyan anyagból készülhetett, amit még a kés sem szel ketté.
Készülnöm kellene. Ma időpontom van az orvoshoz. Eszembe jutott a negyvennyolc óra. Ha ennyi időm van, minek menjek vizsgálatra? De ha csak vicc az egész? De ki akarna megviccelni? Na, jó, ezennel lezárom ezt az egész kalamajkát. Többet nem nézek az órára. Előveszem a szép bordó szigetelő szalagot, és le is ragasztom, hogy véletlenül se tudjam, mennyi időm van.
Kettőszázhét.
Kettőszáznyolc.
Kettőszázkilenc.
– Elég! – kiabáltam, és már ragasztottam is.
Gyors zuhany, öltözködés, és mehetek is az orvoshoz. De… a kocsi a szerelőnél, tehát busszal megyek. Könyv a táskámban, hogy ne unatkozzak. Fogok tudni olvasni, ha véletlenül eszembe jut az óra? Nem érdekel! A könyv velem jön.
Készen vagyok, mehetek.
A buszra egy kicsit várnom kellett, de amikor megérkezett gyorsan felszálltam, leültem, és már vettem is elő a könyvet. Szájmaszkkal nehéz az olvasó szemüvegemet használni, de valahogy megoldom. Az orromnál kicsit lejjebb húzom a maszkot, könyv a kezemben, és már olvasom is:
„ Kopp-kopp… hallom az ajtómon, ahogy a kopogás egyre hangosabb. Vajon ki lehet? Nem várok senki. Kopp-kopp… de türelmetlen.
– Megyek már! – kiáltom, hátha abbahagyja a kopogást. – Igen, tessék?
– Sajnálom! – ennyit mondott a fiatal idegen magas férfi, aki az ajtóm előtt állt.
– Tessék? Sajnálja? De mit? – többet nem mondott. Csak ennyit: „Sajnálom!”
Most hirtelen nem tudom, hol vagyok. De aztán eszembe jutott, hogy tegnap a parkban hazafelé találkoztam egy idegen nővel, aki odajött hozzám, és ennyit mondott:
– Ha az ajtaján kopogtatnak, és egy fiatal idegen férfi fog az ajtóban állni, és csak ennyit mond: „Sajnálom!”, az azt jelenti, hogy eljönnek Önért, mert meghalt.
A nő ennyit mondott, még meg sem várta, hogy mit akarok mondani, megfordult, és elment.
Akkor ez azt jelenti, meghaltam.”

Egyből ideges lettem a könyv olvasása közben. Gondoltam, a mai napomra ennyi elég volt a halálból, inkább nem olvasom tovább. Éppen be akartam zárni a könyvet, de egy muslinca odaszállt a könyvem lapjára. Abban a pillanatban el is felejtettem, mit is olvastam, rögtön próbáltam el hessegetni a muslicát. Makacs volt, nem mozdult. Úgy éreztem, mintha pillanatragasztóval be lenne kenve.
Meguntam, ezért gondoltam bezárom a könyvet, de észrevettem, hogy elkezdett osztódni. Az egy muslicából kettő lett. A szemüveg még mindig rajtam volt, mégis úgy éreztem, nem jól látok. Levettem megtöröltem, visszavettem, de már nem kettőt, hanem négyet láttam.
Megijedtem. Gyorsan bezártam a könyvet, gondoltam ezzel befejezik az osztódás.
Szédültem. Forgott velem a világ.
Lassan nyitottam ki a szemem, mert nem tudtam, éppen hol vagyok. Még mindig a buszon ültem, és megérkeztünk a végállomásra. Lassan felálltam, és elindultam az ajtó felé.

Az orvosra nem kellett sokat várnom, se az órára, se a muslicára nem gondoltam. Egyedül a megállapított diagnózis járt a fejemben. Fiatalon itt vagyok, daganattal a testemben. Ebben a pillanatban ott álltam az orvos előtt, de térben már máshol jártam.
Későn este értem haza. Azt sem tudom merre jártam, ettem-e valamit. Csak arra emlékszem, hogy a forró mogyorós lattét ittam sétálva.

A lakás üres. Egyedül vagyok. Leteszem a táskám, kiveszem belőle a könyvet, gondoltam a helyére teszem, amikor észrevettem, a muslicákat. Már a könyv oldalán mászkáltak. Nem egy nem kettő, talán vagy negyvenen voltak.
Megijedtem.
Gyorsan szaladtam a fürdőkádhoz, beledobtam a könyvet, és elindítottam a vizet. Olyan erős sugárban jött, hogy pár perc sem telt el, és már egyetlen egy muslica sem volt ott.
Megint rám jött a szédülés.
Olyan zűrzavar volt a fejemben, hogy úgy döntöttem, megpróbálok elaludni.

Tik-tak, tik-tak… hallom az idegen óra kattogását. Ilyet még idáig nem tett, csendben volt. Kinyitottam a szemem, és rögtön észrevettem, hogy a szigetelő szalag nincs rajta.
Ugyan ki vette le?
Én biztos nem voltam.
Ránézek az óraára. Tágra nyílik a szemem. Nem a másodpercet mutatta, hanem az volt kiírva: Már csak pár perced van hátra. Abban a pillanatban begörcsölt a hasam, olyan szúró fájdalmat éreztem, mint amikor egy éles kést szúrtak volna bele. De nem volt sok időm ezzel foglalkozni, mert messziről hallottam a kopogást az ajtón.
Kopp-kopp…
Kopp-kopp…
Kora reggel ugyan ki lehet? Nagy nehezen, kínok között elindultam az ajtó felé.
Kopp-kopp…

Kinyitottam, egy fiatal idegen férfi állt előttem. Nem tudtam megszólalni. Pár másodperc síri csend után csak ennyit mondott:
– Sajnálom!