Egy érintés

Ott álltam az újságos bódé előtt, mint akit lecövekeltek. Nem tudtam megmozdulni.
Egyenesen néztem, arra az újságra, amin észrevettem a fényképemet. Nyomtatott betűvel kiírva:
"Tegnap súlyos tragédia következtében, Müller Ágoston életét vesztette."
Ez nem lehet! Hisz itt állok, teljes nagyságban, nem haltam meg.
A lábamat próbálom felemelni, de nem sikerül. A kezem sem. Most mit tegyek? Talán nem is lát senki? Itt mennek az emberek mellettem.

– Uram! Egy kicsit odébb állna? Nem érem el az újságot - közölte velem egy mosolygó hölgy.

De jó. Tehát élek. Megint próbáltam odébb állni, de nem ment. A hölgy közelebb jött, megérintette a jobb vállam, és abban a pillanatban sikerült megmozdulnom.
Egy érintés néha mennyit ér.

***

Negyven évesen, itt élek Újpesten, lassan már két éve. Tegnap, az egyik munkatársamtól, akit minden nap kocsival viszek dolgozni, és haza is, kaptam egy repülőjegyet Belgiumba. Mivel nem messze lakunk egymástól, soha nem fogadtam el tőle pénzt. Most bejelentette, itt hagy minket, kapott egy új állást, ezért megköszönte nekem a fuvarokat, ezért kaptam tőle az ajándékot. Nagyon megörültem, de sajnos ő nem tudta, hogy tériszonyom van, és pánikbeteg vagyok.
Most mit tegyek? Nem szalaszthatom el. Mennem kell!

Hajnalban keltem, december volt, még nem esett a hó, és nem is volt jeges az út. Amikor elkészültem, beültem a kocsiba, vettem egy nagy levegőt, kimondtam az a szót: „Nyugi!”, és már indultam is. Félúton jártam, amikor észrevettem, hogy nagy hibát követtem el. Az új cipőmet vettem fel. A vételekor nem tűnt fel, hogy a két számmal nagyobb cipőt vettem meg. De ma az is feltűnt, hogy a talpbetétemet sem tettem bele, de még zoknit sem húztam fel. Nagyon kellemetlen volt. Olyan érzésem támadt néha, mintha a hatalmas cipőben táncot jártam volna. Már nem fordultam vissza. Vezettem tovább, az M0-on, de mivel még nem jártam a repülőtéren, ezért egy nem messze lévő parkolóban álltam meg.
Pár perc után elmentem a buszmegállóba, és néhány megálló után, már meg is érkeztem.
Nagyon ideges voltam, már majdnem szomjan haltam, amikor eszembe jutott, hogy az ásványvizet a kocsiban hagytam. Tudtam, idegességemben felejtek.

Egy óra múlva, már ott álltam a vámnál. Letettem hátizsákom. Gondoltam, mást nem kell tennem, de észrevettem az előttem állók leveszik a cipőjüket, és a táskájuk mellé teszik.
Nem lehet!
Abban a pillanatban jutott eszembe, hogy nincs rajtam zokni, és tegnap délután vigyáztam a keresztlányomra, Bettire. Mivel hozta a kedvenc körömlakkját, megkért, had fesse ki a körmöm. Mondtam neki jó, ha pedikűrös akarsz lenni, akkor gyakorolj, de csak a lábamon festheti ki a körmöm. Boldog volt, és meg örültem, hogy örömet okozok.
De most mi lesz? Itt mindenki előtt fogok állni, bordó körömlakkos körmökkel? Menten meghalok szégyenemben.
Az utolsó pillanatban vettem le a cipőmet, és aki ellenőrzött – egy férfi volt – rám mosolygott, kacsintott egyet, és tovább engedett. Amint lehetett, elkaptam a cipőmet, és szinte bele ugrottam.

Másfél óra múlva, már a repülőn ültem. Idegességemben elfelejtettem mondani, hogy epilepsziás vagyok. A félelmeimről nem is beszélve. Olyan érzés fogott el, mintha nem is ott ülnék, és észre sem vettem, hogy felszálltunk.

***

A kedves hölgy levette a Kiskegyedet, kifizette, és már ment is tovább. Én meg azon gondolkodtam, miért is vagyok az újságban? Nem vagyok híres ember, nem vagyok celeb. Mit keresek a címlapon?
A lábaim megint lefagytak. Úgy érzem, zsibbadok. Odébb akartam állni, de megint nem sikerült. Szerencsére, az újságot le tudtam venni. A cikket akartam tovább olvasni, és akkor vettem észre, hogy az újság, holnapi dátummal van írva. Nem akartam elhinni, ezért újra megnéztem. Akkor jutott eszembe, hogy nekem holnap mennem kell Belgiumba. Most mi lesz? Miben, és hol haltam meg? Tovább akartam olvasni, de egy hang megszólalt mellettem
– Megveszi az újságot, csak ez az egy van belőle? - kérdezte az eladó srác.
– Igen, megveszem – és már nyúltam volna a pénztárcámért, de érzetem, a kezem is lefagyott. Nem bírtam megmozdítani. – Egy pillanat…

Ennyit tudtam mondani, amikor az eladó srác megérintette a jobb vállamat. De ja vu érzésem volt. Ma már ez nem az első alkalom, és meg is éreztem, mit fog tenni. Rám mosolygott, én meg abban a pillanatban kivettem a zsebemből a tárcám, és máris fizettem. Idegességemben összehajtottam az újságot, és sietve elindultam haza.

Alig vártam, hogy végre otthon legyek, leüljek a kedvenc fotelomba. Már az ajtóm előtt álltam, de megláttam, nincs bezárva. Pár centire nyitva volt.
Ugyan mit fogok ma még átélni? Egy nap, két dolog nekem elég. Nem szoktam hozzá hirtelen ennyi csapáshoz. Bementem, igaz kicsit félszegen, és szétnéztem. Rajtam kívül nem volt ott senki. Leültem, és máris olvasni akartam az újságcikket, ami rólam szólt, de már nem volt ott.

– Nem hiszem el! – kiáltottam egy nagyot.

***

Figyeltem az embereket, ahogy az ablakon néznek kifelé. Én nem vágytam rá, nem akartam azt látni, ahogy nincs alattunk út, hanem lebegünk. Becsuktam a szemem, próbáltam teljesen másra gondolni. Visszamentem szülőföldemre, Miskolcra. Vágytam vissza. Lehet, visszamegyek, keresek egy állást. Egyedül vagyok, bármikor bárhova elmehetek. Régen voltam a diósgyőri várban, Lillafüreden. Ebben a pillanatban légörvénybe kerültünk. Rosszul lettem. Azonnal le akartam szállni. Ordítani akartam!

– Segítség! – szóltam halkan, de senki nem hallotta szavam.

Több szó nem jött ki a számon. Úgy éreztem, most fogok összeesni, de már nem tudok kiabálni. Forgott velem a világ.

Nem estem össze, talán azért, mert elkezdünk ereszkedni. A szívem visszakerült a helyére, táskámat szorosan tartottam, és már indulni akartam az ajtóhoz. De az övet elfelejtettem kikapcsolni. Olyan szoros volt, vissza is rántott az ülésre. Pár perc után, odajött hozzám egy férfi, segített kikapcsolni az övet, majd megérintette a jobb vállamat, és köszönés nélkül otthagyott.

Ez az érintés! Ez egy új divat? Egyszerűen nem tudtam felfogni, mi értelme van. De annyira nem is foglalkoztam vele, inkább leszálltam a gépről. Örültem annak a poros útnak, amin végig kellett mennem.
Negyven perc volt az egész út, de azon gondolkodtam, milyen lesz majd hazafelé?
Amint kiléptem a repülőtérről, máris láttam a feliratot:
Charleroi.

Szépen hangzik. Olyan franciásnak tűnik. Már éppen menni akartam tovább, de majdnem elestem. Fáztam is egy kicsit, hisz zoknit nem vettem fel. Gondoltam, keresek egy boltot, ahol lehet kapni zoknit, és talpbetétet is. Eljövök külföldre, de hanyagságom miatt, ilyenekkel kell foglalkoznom.
A boltban szép zoknik voltak, de olyan áron, ami nem az én pénztárcámhoz igazodott. De azért egyet vettem. Talpbetét kifújva, inkább ennivalót veszek, hisz arról sem gondoskodtam.
Az étel finom volt, igaz nem tudom mi volta a neve, a maradék pénzemből meg vettem egy kávét. Na, arra nem mondanám, hogy eltalálták az ízlésemet.

Egész napom azzal telt, hogy próbáltam a cipőmben menni, de nagyon sokszor kellett leülnöm. Mivel hideg volt, inkább visszamentem a reptérre, hogy a melegben, biztonságban legyek. Vártam a hazafelé indulást.

***

– Müller úr! Ma, hogy érzi magát? – kérdezte egy idegen nő.
– Köszönöm, jól vagyok!
– Hol járt ma? Milyen néven töltötte a napját? István? Ágoston? László? – kérdései közben nevetett rám.
– Ágoston vagyok! Müller Ágoston.
– Akkor ma Belgiumban volt. De előtte az újságban látta a halálhírét. A lábujja lakkos volt. Milyen színű is? Ja! Igen, bordó.
– Nem értettem, mit akar tőlem, hölgyem?
– Jöjjön Müller úr! Megyünk a kertbe, sétálunk egy kicsit – válaszolta, most már komolyabban.
– Nem tudok megmozdulni – válaszoltam neki morcosan.
– Máris megyek.

Még ki sem mondta, de már ott is volt mellettem, és megérintette a jobb vállamat. Felálltam, belém karolt, és elindultunk. Az ajtónál megnéztem a szobaszámom: 19. Az a szerencse számom.
A kijáratnál lassabban mentem, mert minden olyan ismerős volt nekem, de még mindig nem tudtam, hol vagyok. Odakint észrevettem egy padot üresen, és mondtam, menjünk oda. Ott maradtam egyedül. Körülnéztem. Sokan voltak kint, de mindenkin egyforma ruha volt. Hová kerültem? Valakit meg akartam kérdezni, amikor észrevettem egy táblát a bejárati ajtó felett:
Pszichiátriai Osztály, Miskolc.