ÖRÖK NAPFÉNYES NARANCSFÁK

Dona Theresa Garcia Sanchez egy Sevilla melletti, hangulatos kis falucskában éldegélt jobbára egymaga. Felnőtt unokája, Miguel Raffael kissé bumfordi, termetes, de annál jószívűbb ember volt, aki szinte vakon teljesítette idős, özvegy nagyanyja minden kérését. Ha hajnali időben – ami nagy általánosságban öt-hat óra körül következett be – narancsokat kellett szedni a kertből, akkor Miguel Raffael máris kikelt pihe-puha ágyából, és zokszó nélkül munkába állt.

A kis falu híres volt a narancstermesztésről. Itt semmit sem dobtak hitvány könnyelműséggel a szemeteskosárba. Legyen az érett, túlérett vagy éppen fonnyadt narancs, szinte mindent felhasználtak. Így a gazdagság vérkeringése is legalább folyamatosan mozgásban lehetett. A helybéliek különleges tisztelettel övezték Dona Theresát, aki többször is megpakolta kis gurulós kocsiját, és vitte finom, friss gyümölcseit eladni a helyi piacra és az őstermelőkhöz. Olyan kupecvérrel volt megáldva, hogy ember legyen a talpán, aki át merte volna őt verni. Azzal ugyanis soha többé az életben nem állt szóba.

Többször előfordult, hogy ha valahol megellett egy tehén, vagy új állatok születtek, Dona Theresa értő gondoskodására szinte minden háznál szükség volt, és csakis a legvégső esetben hívtak állatorvost, aki bizony nem győzte dicsérni Dona Theresa őstehetségét a gazdálkodás és az állattartás terén.

Sajnos unokája – akire hallatlanul büszke volt – azonban a meglepően modern, főként madridi és malagai díva-hölgyeknél korántsem volt már ennyire népszerű. Igaz, ami igaz, egy-két hölgy baráti látogatást tett Dona Theresa hasziendáján, ahol színpompás, egzotikus virágok és kedvenc hortenziái társaságában az idős hölgy sziesztázni és pihenni szokott, és ilyen kivételes esetekben az özvegy idős mama el nem mulasztotta megjegyezni és szóvá tenni egy szem unokájának:

– Édes fiam! Hát miféle asszonynak tartasz te engem? Miféle nőket hozol te az én házamhoz?! Caramba! – csúnya, illetlen szavakat nem szívesen használt, csupán csak akkor, ha jócskán sikerült őt felidegesíteni.

– De hát, mamácska! Én igazán nem úgy gondoltam! Látod, Marjorie Raffaelát szerettem volna meghívni hozzánk, mert szívesen megismerkedett volna veled! – szabadkozott leszegett fejjel a felnőtt férfi.

– Elhallgass, te szemtelen kölke! Előbb hadd vegyem őt tetőtől talpig szemügyre! – az idős özvegyasszony kissé nehézkesen feltápászkodott vesszőfonatos székéből, és mint egy ítélkező, ótestamentumi bíró, körbejárta a roppant stílusos, csinos városi fiatal nőt, hogy vajon megfelelő nő lesz-e az unokájához. Hiába, a társadalmi státuszra akadtak helyek, ahol az ilyesmit halálosan komolyan vették. Olyan volt ez, mint egy pisztolypárbaj – igaz, két temperamentumos nő között.

– Úgy értesültem róla, hogy szívesen elbeszélgetnél velem, Marjorie Raffaela? – mérte végig gyanús, összehúzott, méregető szemekkel a hölgyet.

– Igen, Dona Theresa! Igazán nagyon örülök az Önnel való találkozásnak! Gyönyörű a hasziendája és a háza.

– Ugyan, ugyan, kedveském! – legyintett könnyelműen. – Minél nagyobb egy ház, annál több értő gondoskodást követel meg! Nem igaz?!

A fiatal hölgy helyeslően bólintott.

– Miért jöttél hozzám? – a kérdés nyílt, már-már ellenségesre sikerült. Gyilkosan őszinte volt.

– Valami megfogott Miguel Raffaelben! És amilyen tisztelettel és sok szeretettel beszélt Önről, Dona Theresa, az valóban dicséretre méltó! – dicsérte őt és unokája nemes erényeit visszafogott, szerény mosollyal.

– Ez mind nagyon szép, édes lányom, de az igazat szeretném hallani! Mi vezetett téged ide? – tette keresztbe két tömzsi, vaskos karját önmaga előtt.

– Kíváncsi voltam erre a hangulatos kis falura! Gyönyörűek, páratlanok errefelé a narancsfák! – mintha az ifjú, csinos hölgy minden mondatával szándékosan távolabb sodródott volna a kért igazságtól.

Az öregasszonynak azonban kedvére való volt a felelet, mert ebédre marasztalta.

– Maradj itt, kérlek, ebédre! Empanada és csirkés paella van, narancsfagylalt desszertnek. – fogta meg a kezeit, és meg is paskolta, mintha máris kebelbarátnője lenne.

– Ez igazán nagyszerűen hangzik! – felelte szerénykedve. – Segíthetek bármiben?

– Ebben a háztartásban bizony-bizony elkél minden segítő kéz. Kérlek, nézd meg, Miguel Raffael merre van? Már rég le kellett volna szednie a narancsokat.

– Máris utána nézek! – egyik lábacskáját a másik után szedegetve máris elviharzott. Csak most bánta igazán, hogy enyhén tűsarkú cipőt vett fel, ami valósággal kínzóan nyomta a lábait.

Miguel Raffael komótosan, egykedvűen végezte mindennapi dolgát az egzotikus narancsfák kellemes árnyékában, és kedvére dudorászott, halkan énekelgetett. Gyerekkorától kezdve szeretett énekelni, mert úgy tanulta, ha az ember szomorú vagy épp nagyon boldog, az éneklés felszabadítja a nyughatatlan lelket a további gyötrelmektől. Talán épp ezért észre sem vette, hogy Marjorie csöndesen lopakodva a háta mögé került, és két aprócska kezével máris befogta mindkét szemét.

– Na, ki vagyok? – kuncogott kedvesen.

– Hű! Hát egy egzotikus hercegnő? Vagy a maharadzsa lánya? Szabad a gazda!

– Hát én, te kis buta! – valósággal a karjaiba omlott, és romantikus csók következett. – Beszélgettem a nagymamáddal! Fantasztikusan erős, határozott és talpraesett asszony! Hihetetlen, hogy mennyi mindent sikerült elérnie – lelkendezett.

– Hát igen! Kétségtelen! Nyolcéves kora óta a munkára lett nevelve. Úgy érzem, időközben kicsit talán meg is keseredett.

– Ugyan már! Inkább örülnie kellene az életnek és ennek a fantasztikus háznak is!

– Őszintén szeretném, hogy ez így lenne, de amióta nagyapám váratlanul meghalt, és kicsit nehezebben forog a gazdaság kereke, nagyanyámból is eltűnni látszott a tűz és a lelkesedés. De úgy tűnik, te azonnal megtaláltad vele a közös hangot! Áruld el nekem, mi a titkod?

– Szerintem nagyon fontos, hogy az embereket becsülni és tisztelni kell, ugyanakkor a megismerésre és nem a szimpátiára kell helyezni a legfőbb hangsúlyt. Annyira megható, hogy a nagymamád ennyire imád téged!

– Nos, hát köszönöm szépen! Van esetleg kedved segíteni?

– Persze! Nagyon szívesen! – azzal Marjorie is felkapott egy kisebb kosarat, és narancsot kezdett szedegetni a fákról.

– Ami magától hullott le, és a rossz narancsokat külön kosárba kell gyűjteni! – figyelmeztette Miguel Raffael.

– Köszönöm, hogy szóltál! – az ifjú hölgy kis idő múltán olyan ügyesen szedte egymás után az öklömnyi narancsokat, hogy szinte öröm volt nézni munkavégzés közben.

Annyira belefeledkeztek a munkába, hogy észre sem vették a harangok déli szavát, így csak arra lettek figyelmesek, hogy Dona Theresa egy bottal sántikálva kisétált hozzájuk, és szemügyre vette munkájuk gyümölcsét.

– Édes fiam és lányom! Már javában ebédidő van! Hagyjatok itt mindent, majd folytatjátok! Gyertek, lehet asztalhoz ülni! – kérte, és ilyen szíves invitálást egyikük sem szívesen szalasztott el.

Marjorie-t kellemesen meglepte, és el is pirult, amikor Miguel Raffael kihúzta előbb nagyanyja, majd előtte előzékenyen a széket, és miután a két szívének különösen kedves nő leült, utolsónak ült az asztalhoz. S bár a családfő székére kellett volna ülnie, inkább úgy gondolta, hogy kedvenc gyerekkori székére ül, és a közepes méretű sámlira, melyet még nagyapja faragott neki.

– Remélem, ízlik majd a főztöm! Lássatok hozzá szaporán, mielőtt kihűlne!

Azzal mindhárman ebédelni kezdtek. Miguel Raffael szinte le sem tudta venni a szemét a számára egzotikus szépségű barátnőjéről, míg Dona Theresa nem létező bajsza alatt jókat mosolygott, és valósággal örült kopogó szíve, hogy végre-valahára unokája is párra találhatott.