Utolsó esély

Lassan sétáltam a délutáni hóesésben.
Az óváros szűk utcácskáin keresztülvágva közelítettem kedvenc helyem felé. A hópelyhek lassan táncolva hullottak az utcai lámpák és üzletek fényeiben. A világításban egy-egy pillanatra megcsillant a hópihék apró kristályteste. A járókelők élvezték a tél csodáját – nevetgélve, andalogva sétáltak az utcákon.
Befordultam a Hotel Marine patinás épületének sarkán egy kis utcába, ahol több apró ajándékbolt, étterem mellett az én úti célom is volt. Az ódon házak kopott fatáblás ablakai behavazva figyelték az alattuk sétáló embereket.
Megálltam egy szürke, kőberakásos épület mellett. Hatalmas kirakatüvegén sejtelmes fények szűrődtek ki, amik különleges árnyékot vetettek a hófedte járdára. Felnéztem az ajtó feletti cégtáblára és elmosolyodtam: „Books and Coffee”.
Lenyomtam a hideg kovácsoltvas kilincset és benyitottam. Az ajtó feletti kis harang csilingelve jelezte érkezésemet a személyzetnek.
Alighogy becsuktam magam mögött az ajtót, mélyet szippantottam a levegőbe. Forró kávé és könyvek illatának keveréke furakodott az orromba.
Miranda, a felszolgáló sietett elém.
– Szia Bonnie! Azt aaa! De csinos vagy ma! Csak nem egy újabb randi? – kacsintott rám meleg barna szemével.
Bólintottam, miközben kihúztam magam.
Beletúrtam vállig érő sötét hajamba, majd végignéztem magamon, és elégedetten sóhajtottam. Sikerült az alkalomnak megfelelő ruhát választanom. Barna, hosszú szárú csizmám és térdig érő sötétszürke kötött ruhám testemre simult, finoman engedte láttatni térdemet. Kiegészítőnek egy fekete blézert vettem az őzbarna télikabátom alá.
– Akkor gyere velem! – határozott léptekkel elindult a kávézó hátsó részébe.
Engedelmesen követtem az egyik eldugott kis asztalkához.
A kör alakú üvegasztalon az itallap mellett egy háromágú tartóban mécsesek pislákoltak. Lángjuk imbolygó fénye absztrakt alakzatokat rajzolt a fehér falra. A két szék közül leültem az ajtóval szemben lévőre, hogy jól lássam a bejáratot.
– A szokásosat hozhatom?
– Igen, az jó lesz.
Miranda elsietett a kávés pulthoz és pedig elővettem a telefonomat.
Újra elolvastam David üzenetét.
„Találkozzunk szerdán 5-kor a Books and Coffee-ban! David”
Rápillantottam a kijelzőre: 16:48.
Szokásomhoz híven korábban érkeztem.
Amíg vártam a fahéjas-habos kávémat, felidéztem a társkereső appban látott adatlapot a randipartneremről.
Mézszőke, félhosszú haj, szürke szem, markáns arcvonások, telt ajkak, sportos testalkat.
Több fotót is feltöltött magáról: tenisz, lovaglás, futás, biciklizés közben. Igazi sportember volt.
Egy nemzetközi cég marketingjéért felelős vezetője, de a vállalatot nem nevezte meg. Több nyelven beszélt, munkája révén sokat utazott.
Miranda lépett mellém, kis tálcán szervírozta a rendelésemet.
– Szóval, ki a szerencsés?
– Davidnek hívják. Jobban belegondolva, lehet nem is létezik.
Kérdőn felszaladt a szemöldöke.
– Úgy értem, az adatlapja alapján túl tökéletes. Ilyen férfi csak a mesében van. Lehet, hogy mesterséges intelligencia kreálta a személyét. Én várom a szőke herceget és helyette majd egy kopasz vénember fog besétálni.
– Ugyan már! Harminc évesen ne légy ennyire pesszimista!
– Miért ne? Az utóbbi időben az összes randim kudarccal végződött. Te vagy rá a tanúm, hiszen mindegyikőjükkel itt találkoztam. Az egyik még mindig anyuci kedvence, a másik csak bulizni jár, a harmadik pedig munkamániás – házvezetőnőt keres, nem társat. Szóval azt hiszem, reménytelen a helyzetem. – sóhajtottam elkeseredetten. – Úgy döntöttem, ez lesz az utolsó próbálkozásom. Ha ez a randi sem sikerül, akkor inkább elmegyek apácának vagy elköltözök egy lakatlan szigetre. – kacagtam saját kilátástalan helyzetemen.
– Nyugi kislány! Nem eszik olyan forrón a kását! – mosolygott biztatóan, aztán magamra hagyott egy újonnan érkező baráti társaság elé sietve.
Ismét az órára pillantottam: 16:58.
Remélem, nem késik!
Lassan kavargattam a habos kávémat, aminek fahéjas-vaníliás illata csiklandozta minden érzékemet. Belekortyoltam. A meleg, selymes ital átmelegítette a testemet és reménnyel árasztott el.
Megittam a kávét, de David még sehol.
Elkaptam Miranda aggódó tekintetét, amint a pult mögül felém pillantgatott.
17:10 és még mindig nem érkezett meg.
Kezdtem feladni.
Vártam még öt percet, aztán magamra vettem a kabátomat, kifizettem a kávét és elbúcsúztam.
– Lehet a havazás miatt nem ért még ide – próbálta menteni a helyzetet Miranda.
– Lehet. De tudja a számom. – húztam el a számat. – Hívhatott volna, de nem tette. Tudtam én, túl szép, hogy igaz legyen. Most inkább hazamegyek. Szia!
Kilépve az ajtón hátamon éreztem Miranda sajnálkozó pillantását.
Felemeltem a fejem és hagytam, hogy a hatalmas hópelyhek az arcomra hulljanak. Az olvadt hólé forró könnyeimmel keveredve patakokban folyt le az arcomon.
Kabátomat összehúzva magamon, sietve a főút felé irányítottam lépteimet. Kiérve az óvárosból, leintettem egy taxit, bemondtam a címemet és a hátsó ülésben elsüllyedtem az önsajnálat kegyetlen mocsarában. Nyeltem a könnyeimet és arra gondoltam, hogy komolyan fontolóra kellene vennem a Mirandának felvázolt opciókat.
Lehet, az én elvárásaim túlzóak?!
Miközben lakásom felé autóztunk, a taxisofőr tanácstalanul vizslatott a visszapillantó tükörben.
– Jól van kisasszony? – őszinte aggodalmat éreztem a hangjában.
– Hogyne! Minden a legnagyobb rendben. – próbáltam meggyőző lenni, de a sírás vasmarokkal fojtogatta a torkomat.
Amint megállt a taxi a lakásom előtt, gyorsan kiszálltam és sietős léptekkel szaladtam fel a lépcsőn a bejáratig. A kulcsomat keresve hátra néztem. A sofőr szomorú tekintete az enyémbe fúródott. Intett, majd elhajtott a belváros irányába.
A lakásba belépve ledobtam a csizmámat, a kabátomat és bevetettem magamat ruhástól az ágyba.
Miért történik ez velem?
Akárhogy próbáltam a választ megtalálni, nem jutottam közelebb a megoldáshoz.
Álomba sírtam magam.
Másnap reggel a telefonom jelezte, hogy üzenetem érkezett.
Ha David írt, nem olvasom el! – fogadkoztam.
Azonban nem ő küldte az üzenetet, hanem a főnököm. Szokatlan volt tőle a reggeli SMS.
Gyorsan felhívtam.
– Jó reggelt Michael! Miben segíthetek?
– Jó reggelt Bonnie! Ne haragudj a kora reggeli zavarásért, de egy S.O.S. helyzet állt elő. Csak te tudsz segíteni.
– Hallgatlak.
– Még ma Tokióba kell utaznod. Holnap délelőtt fogad Mr. Asanuma, akivel a cégfúziót elő kell készítened.
– De Michael! Ez Richard projektje. Nem tudok róla semmit! – hárítottam kétségbeesetten.
– Tudom-tudom, de tegnap váratlanul felmondott.
Döbbent csend ült közénk.
– Értem. – válaszoltam beletörődő hangon.
– Minden anyagot átküldtem e-mailben. A repülőúton lesz időd felkészülni. Bízom benned!
– Hogyne! Megteszek minden tőlem telhetőt. – közben gondolataim gyorsvonatként száguldoztak.
– Remek! Selena már le is foglalta neked a repülőjegyet. Küldök érted egy céges autót 11-re. A járat 13:20-kor indul. Jó munkát és jó utat!
– Köszönöm! – azzal bontotta a vonalat.
Talán ebből akár még valami jó is kisülhet…
Optimista énem előbújt rejtekéből és gyors készülődésre sarkallt.
Annyira lefoglalt a hirtelen jött üzleti út, hogy nem volt időm az előző napi kudarcon keseregni, ami jót tett az önbizalmamnak.
Mosolyogva ültem be az érkező céges autóba. A reptér felé autózva már az előttem álló feladat részletein gondolkodtam.
Életem szerelmének megtalálása teljesen háttérbe szorult.
A Tokióban töltött idő gyorsan elrepült.
Élveztem a feladatokat a rám szakadó felelősség ellenére is.
Egyetlen dolog vetett árnyékot napjaimra – számos üzenetet kaptam Davidtől.
Nem válaszoltam rájuk.
Egy hét múlva a sikeres projekt befejezése után elégedetten érkeztem haza.
Aznap délután elindultam kedvenc kávézómba. A lemenő nap sugarait a fehér, vastag hótakaró kristályként szórta szét.
Vidáman sétáltam a szűk utcákon. Alig vártam, hogy elújságoljam az elmúlt hét eseményeit.
Belépve az üzletbe Miranda kedves mosolya fogadott.
– Szia Bonnie! De jó, hogy látlak!
– Szia!
– Mi történt, hogy nem jöttél a szokásos pénteki kávédra?
– A csúfos randis kudarc után másnap váratlanul a főnököm Tokióba küldött. Ott voltam az elmúlt héten. Ma reggel érkeztem haza és látod, az első utam hozzád vezetett. – vigyorogtam.
– Máris készítem a kedvencedet! – és egy gyors mozdulattal a pult mögé perdült, közben fura módon fürkészte az arcomat.
– Mi a baj? Történt valami?
– Hát, ami azt illeti, igen.
– Mondd, már kérlek! Ne csigázz tovább!
– Szerintem a te Davided járt nálam. Többször is. – óvatosan, homlokát ráncolva nézett rám.
– Ezt meg honnan veszed? Miért jött volna ide azok után, hogy felültetett?!
– Azóta a nap óta minden délután 5-kor megjelenik itt egy jóképű férfi. És vár. Iszik egy cukormentes feketét és vár egy órát. Várakozás közben lapozgat egy találomra választott könyvet. Aztán szótlanul elmegy.
– De hiszen nem is tudod, hogy néz ki! Miből gondolod, hogy ő az?
– Szőke hajú, szürke szemű, sportos, férfias alkat. Kellemes baritonja még mindig a fülemben cseng. – mélázott el Miranda.
A személyleírás tökéletesen illett a férfira, aki bejelölt az appban.
– Mindjárt 5 óra! – figyelmeztetett. – Akarod látni? Biztos ma is itt lesz.
A kíváncsiság felülbírálta józan eszem ész érveit.
Bólintottam.
Miranda kézen fogott és bevonszolt a helyiség könyvespolcokkal teli hátsó részébe. Ott hagyott egy hatalmas könyvkupac mögött, és előre sietett a pultba.
Néhány perc múlva az ajtó feletti harangok csilingelő hangja jelezte ¬– valaki érkezett.
A könyvhalom mögül leskelődtem a bejárat felé.
Megpillantva elakadt a lélegzetem.
A belépő férfi pont ugyanúgy festett, ahogy a feltöltött fotókon.
Szóval mégiscsak létezik!
Leült az egyik ablakhoz közeli asztalhoz és bús tekintettel bámult kifelé.
Miranda odalépett hozzá.
– Jó napot! Hozhatom a feketéjét?
– Igen. Köszönöm. – bársonyos hangja simogatta érzékeimet.
Elfordult és ismét az utcát kémlelte.
Egy perc múlva Miranda kivitte a kávéját és miközben letette az asztalra, szóba elegyedett a férfival.
– Elnézést! Nem akarok tolakodónak tűnni, de az elmúlt hétig sohasem járt nálunk. Azóta viszont mindennapos vendég nálunk. Félre ne értsen, remek, hogy a vendégeink között tudhatjuk, csak érdekelne, hogy miért mindig ugyanakkor tér be hozzánk. Esetleg vár valakire?
A férfi Mirandára emelte szikrázó szürke szemét és komoran válaszolt.
– Igazság szerint múlt szerdán randevúm lett volna itt egy csodálatos lánnyal. De sajnos nem tudtam eljönni. Azóta pedig hiába keresem, nem érem el. Ez a kávézó az egyetlen támpontom. Csak reménykedem benne, hogy egyszer csak megjelenik itt. Úgy tudom, ez a kedvenc helye a városban. Legalábbis a randi appban ezt írta. De az is lehet, hogy ez nem igaz. – lemondóan hajtotta le a fejét és vett egy mély lélegzetet. – Azt hiszem, elveszítettem őt, mielőtt megtalálhattam volna.
Szavai szíven ütöttek.

Miranda vigasztalóan a vállára tette a kezét.
És én még esélyt sem adtam neki, hogy magyarázatot adjon!
A lelkiismeretfurdalás cikázó villámcsapásként hasított belém.
Miranda diszkréten visszavonult a kávégép fedezékébe és onnan követte az eseményeket.
Agyam lázasan pörgött, lábam remegett az izgalomtól.
Előléptem búvóhelyemről és az asztalhoz léptem.
David lassan felnézett rám.
Szemében hitetlenkedéssel vegyes öröm csillant.
Felpattant a székről.
– Hát itt vagy! Azt hittem, hogy sohasem láthatlak!
Közvetlensége és a belőle áradó tiszta érzelmek letaglóztak.
– Én sem hittem, hogy találkozni fogunk. – motyogtam magam elé. – Nem jöttél el. – vádló él villant hangomban.
– Tudom és sajnálom! – látszott rajta, hogy tényleg komolyan gondolja. – Nem tudtam.
Felhúztam szemöldököm és vártam a magyarázatát.
– Aznap délután, amikor épp idetartottam, felhívtak a központi kórházból.
Nyeltem egyet, mellkasom úgy szorított, mintha satuba fogták volna.
– A húgom rosszul lett vezetés közben és baleset érte. A kórházba kellett rohannom. Egész éjjel mellette voltam. Szinte eszemet vesztettem. Annyira féltem, hogy … Rajta kívül nincs senkim!
Váratlanul közelebb léptem hozzá és szorosan átöleltem.
– Most már van! – súgtam a fülébe.
Könny csillant ragyogó szürke szemében, miközben magához húzott és finoman megcsókolt.
Odakint újra havazni kezdett, fehér takaróval borítva be a várost.