Macskanyelv

A felkelő nap első sugarai áttörték az égbolt sötétjét. A csillagok még pislákoló fényei erőlködve próbáltak tündökölni, de az egyre feljebb kúszó Nap kíméletlenül elbánt velük.

Három macskakölyök bandukolt a közeli erdő irányából a házat körülölelő kerítés felé.

Elsőként Pihe, egy fehér, tömött bundájú, kisebb szürke foltokkal tarkított kismacska dugta át a fejét az egyik kerítésoszlop melletti résen. Egy pillanatra összeszűkült szemmel felmérte a terepet, majd átpréselte magát a lyukon.

Őt követte testvére, Zorro, akinek koromfekete bundáján csak elvétve találni fehér foltot. Arcán mókás fekete álarcot viselt, mely kiemelte sárgán villogó szemét.

Harmadikként a falkához tartozó, hasonló korú kölyök, Dobby csusszant át a kerítésen. Színe hasonló volt Pihéjéhez, azonban az ő testén a szürke bunda dominált, elülső lábai hófehéren világítottak a reggeli fényben.

Hárman lépdeltek a harmatos fűben a korai reggeli reményében.

Pihe megállt egy pillanatra egy lila virágú mályvabokor mellett. Megszagolta az alsó leveleket, majd felemelt fejjel mélyet szippantott a friss, párás levegőbe.

– Anya és Mazsola már itt vannak – jelentette ki magabiztosan.

A többiek is szimatolni kezdtek, és helyeslően bólogattak.

Ebben a pillanatban hirtelen ugrással egy hasonló termetű, szürke, termetes macska termett az orruk előtt, villogó zöld szemmel a sötéten terpeszkedő ház irányából.

– Csak nem a nevemet hallottam? – kérdezte vidáman a meglepett hármast.

– De – vágta rá Zorro. – Éreztük, hogy te már itthon vagy. És anya is.

– Épp időben jöttetek. Hamarosan jön a gazdasszony – mondta, majd vigyorogva elkocogott a ház másik oldalára.

A kölykök követték, és befordulva a ház sarkánál megpillantották Mancit, a nőstény macskát. Kényelmesen elhelyezkedve a terasz alsó lépcsőfokán, feléjük fordulva kémlelte a homályba burkolózó udvart.

– Szia, Anya! – kiáltotta egyszerre Zorro és Pihe.
– Jó reggelt – suttogta Dobby.

– Sikerrel jártatok? – tette fel a legfontosabb kérdést az anyamacska. Bár Dobby nem az ő kölyke volt, sajátjaként kezelte.

– Igen! Találtam egy pockot, Zorro egy cickányt, és Dobby két kis egeret – büszkélkedett Pihe.

– Jól van, szép volt – hangzott az elégedett dicséret, miközben a három kölyök odabújt Manci fekete-fehér tarka bundájához, és ütemes dorombolással fejezték ki örömüket.

A hízelkedő kölykök egyre csak a terasz sarkán megpihenő Mazsolát lesték. Miközben egyetlen pillanatra sem hagyták abba a dorombolást, egymás között halkan sutyorogva tanakodtak.

– Vajon miért hívják Mazsolának? És miért kell úgy beszélnünk vele, mintha ő más lenne, mint mi?

– Azért, mert ő más, mint ti! – dörrent a hátuk mögött egy hang.

Rémületükben még jobban belefúrták magukat Manci bundájába, és onnan pislogtak félénken. A terasz lépcsőjén komótosan sántikálva kaptatott felfelé egy megtermett kandúr.

– Szia, Apa! – Mazsola sietősen kocogott az idős macska elé.

Még mindig sántít! Ez az én hibám! – futott át Mazsola agyán.

Lelkiismeretének vádló hangja visszhangzott elméjében.
Pedig apa szólt előre.

Felrémlett előtte a néhány nappal ezelőtti eset. A házhoz közeli úton játszadozott egy lepkével, amikor gyorsan robogott felé egy guruló doboz, amiben emberek ültek. Nem figyelt fel a jellegzetes berregő hangra. Apja az utolsó pillanatban toppant elé, és hangos morgással elzavarta. Akkor sérült meg a lába. Még mindig nem gyógyult meg teljesen.

Szégyellte magát figyelmetlensége miatt.

Üdvözlésképpen az orrát egy pillanatra apja orrához érintette, majd arcát a kandúr szürke csíkos, puha szőrébe fúrta. Farkát átvetette apja hátán, és így átkarolva kísérte közelebb a társasághoz.

– Jó reggelt, Bandi! – üdvözölte Manci.

– Úgy hallom, az ifjúság nagyon kíváncsi ma reggel – mérte végig szigorúan a félénk triót, közben bajsza alatt mosolyra húzódott a szája. – Mazsola más. És Tádé is.

A kölykök kérdőn néztek rá, a magyarázat nem elégítette ki a kíváncsiságukat.

– Genetikai rendellenesség – ezt hallottam a gazdáktól. Nem tudom, mit jelent, de ez a magyarázat kicsi termetükre – mondta szeretettel, miközben végignézett az istálló felől érkező fián és az oldalán ücsörgő lányán, akik egy év múltán sem voltak nagyobbak az idei születésű ifjoncoknál.

Ezzel lezárta a témát, és érdeklődő arccal a ház ajtaja felé fordult.

– Mindjárt jönnek – állapította meg rezignáltan.

– Honnan tudja, Bandi bácsi? – érdeklődött Zorro.

– Látod a benti halvány fényt?

– Ott is süt a Nap? – ámuldozott a kiscica.

– Nem, odabent nem a Nap süt. Az emberek tudnak világosságot csinálni, amikor csak akarnak. Ha reggel meglátod ezt a fényt, akkor az azt jelenti, hogy a kétlábú asszony hamarosan jön a kutyákkal sétálni.

– Az a két világosszínű izé, amik úgy röfögnek, mint a malacok hátul az ólban, azok nem kutyák – jelentette ki kategorikusan Pihe. – Anya azt mondta, a kutyáktól félni kell. Különben is! A kutyák a kertben vannak, sokkal nagyobbak, mint mi, és óriási fogaik vannak. Nem szeretnek minket.

– Ezek igen. Szeretnek minket – válaszolta Bandi. – Mesélek nektek egy kicsit, míg érkezik a reggeli.

A kandúr kényelembe helyezte magát, farkát maga köré kanyarította, és úgy ült le, hogy jól lássa a bejárati ajtót, ahol az ember felbukkanását várta.

– Ez a két kutya Bogyó és Evetke. Ismertem az anyjukat is, Zserbót.

– Ő most hol van? – vágott közbe kotnyelesen Zorro.

Bandi szomorú pillantást vetett a közeli loncbokor töve felé. A kölykök követték tekintetét. A bokor tövében gyönyörűen virágzó varjúháj és kövirózsa pompázott, színes porcsinrózsák gyűrűjében. Nyelt egyet, majd folytatta.

– A barátom volt.

A kismacskák megrökönyödve hallgatták nagybátyjuk kijelentését.

– Emlékszem, néhány éve egy hideg téli napon a gazda egy kicsi dobozban hozta haza magával. Olyan fura, beteg szaga volt. A tekintetéből félelem és szomorúság sugárzott. Az ember bevitte a házba, és egy jó darabig nem láttuk. Egyszer épp hazafelé tartottam, amikor a gazdasszony kihozta az ölében, és letette a havas fűre. Reszketett, sovány volt, de a szeméből eltűnt a félelem és a szomorúság. A szaga sem volt már olyan különös. Ezután mindennap láttam. Napról napra egyre erősebb és vidámabb lett.

Egyik alkalommal nem figyeltem, és egész közel jött hozzám. Mire észrevettem, hűvös orrával a bundámat szagolgatta, és halkan dünnyögött. Annyira meglepődtem, hogy nem mozdultam. Láttam a kétlábú mosolygó arcát, hallottam megnyugtató hangját, és úgy döntöttem, állom a sarat. Ha ő szereti, én sem fogom bántani.

– És aztán mi történt? – kérdezősködött tovább Zorro.

– Rájöttem, hogy nincs mitől tartanom. Egy idő után már teljesen közel engedtem magamhoz. Akkor láttam, hogy az egyik szeme sérült, nem lát jól vele. Mindig kedves és barátságos volt. Aztán megmentette az életemet.

– Húha! Tényleg? – hitetlenkedett Pihe, miközben izgatottan bökdöste Dobbyt, aki csendben hallgatta az idős macska történetét.

– Egyik nap a szomszéd tyúkudvarában összeakadtam egy idegen kandúrral – folytatta Bandi, és fejével a nem messze lévő gyümölcsfás kert felé intett. – Nagyobb volt nálam, és sokkal erősebb is. Nem akartam vele harcolni, ezért inkább menekülőre fogtam. Átugrottam a kerítésen, de követett ide. Már épp utolért, amikor kilépett a házból Zserbó. Egy pillanat alatt látta, hogy szorult helyzetben vagyok. Nem habozott. Közénk rohant, és bátran ugatva elkergette a betolakodót. Én pedig ép bőrrel megúsztam a kalandot.

Amikor az idegen már messze járt, visszaszaladt hozzám, és alaposan megszagolgatott. Attól a pillanattól barátok lettünk.

– És mi történt vele? – kérdezte félve Dobby.

– Szomorú volt az a nap. Nagyon szomorú – hajtotta le fejét. – Mint mondtam, az egyik szemére nem látott jól. Senki sem tudja, pontosan mi történt, még a gazdák sem. Az udvarra behajtó berregő, guruló doboz alá szaladt… és nem kelt fel többé.

A nőstényember szeméből víz folyt, és sokáig nagyon búskomor volt. Odatemette a lonc alá. Így mindig látja, ha kinéz a házból.

– Itt vannak! – hangzott fel Mazsola izgatott kiáltása.

Minden macskaszem a házra szegeződött.

Az ajtón kilépett az asszony két vidáman ugráló kutyával az oldalán, lámpával a kezében, és elindultak a kapu felé.

– Nemsokára visszajönnek, és akkor mi következünk – intette türelemre az ifjúságot Manci.

A kölykök azonban túlontúl kíváncsiak voltak, ezért óvatosan követték őket.

Meglapultak egy-egy bokorban, és csak villogó szemük árulta el őket.

– Vajon miért megy velük az ember? – töprengett Pihe.

– Lehet, eltévednének. Látod, a kétlábú fényt visz magával. Biztos nem látnak olyan jól, mint mi – állapította meg Zorro.

Dobby egyetértően bólogatott.

Amikor meglátták a hosszú, poros úton az imbolygó fénycsóvát közeledni, elindultak vissza a terasz felé.

Nem telt el sok idő, és a nőstény macska megállapításának megfelelően a sétáló hármas felbukkant a ház mellett.

Ahogy bezárult mögöttük az ajtó, odabentről beszéd és különös zajok szűrődtek ki. Egyszer csak az ember kilépett a teraszra.

– Sziasztok, cicukák!

Bandi és Mazsola a lába körül tekergőzve üdvözölték, miközben minden lépését kísérték az etetőtál felé. A többiek tisztes távolságból szemlélték az eseményeket.

Bandi halkan motyogva nyivákolt a nőnek, majd hanyatt vetette magát a terasz kövén.

A nő lehajolt hozzá, és simogatni kezdte világos, puha hasát, közben kedves hangon beszélt hozzá.

– Pfúj! Te hagyod, hogy hozzád érjen?! – fintorgott undorodva Pihe.

– Neked is ki kéne próbálnod egyszer! – válaszolta Bandi, miközben elégedetten dorombolt a nő keze alatt.

– Brrr! Nem hiszem, hogy ezt akarnám.

– Majd meggondolod magad! – vigyorgott tovább a kandúr.

Az ember egy színes, csörgős zacskóból tápot szórt a tálba, és ínycsiklandozó illatfelhőt keltve puha, húsos falatokat kanalazott az izgatott macskák elé. Mialatt az ételt adagolta, felváltva simogatta a macskák selymes bundáját, és beszélt hozzájuk.

Zorro, Pihe és Dobby nem hagyták, hogy hozzájuk érjen. Félve elugrottak, elhúzódtak a tál közeléből, kockáztatva, hogy nem marad nekik elég finomság.

Az asszony magukra hagyta őket, és visszament a házba.

A macskák mohón tömték magukba az eléjük rakott ételeket.

– Te miért engeded, hogy megérintsen? – kérdezte Mazsolát Pihe teleszájjal.

– Mert olyan jó! Apa vett rá. És milyen igaza volt! – pillantott hálásan apjára.

Pihe furcsállotta a választ, és nem is igazán értette.

– Mi lehet a simogatásban olyan jó?!

– A gazdasszony vigyáz ránk, etet és gondoskodik rólunk. Épp ezért tegnap is hoztam neki egy egeret – húzta ki magát büszkén Mazsola. – Na jó, csak egy felet. De azt leraktam oda, az ajtó elé neki.

– De anya azt mondta, az emberektől is félni kell – pislogott tanácstalanul Pihe a háta mögött falatozó Manci felé.

– Nem mindegyiktől. Vannak kivételek – oktatta ki Bandi. – A mi gazdáink mások. Ők szeretik a mi fajtánkat, ahogy a kutyáik is. Megbízom bennük. Bízhatsz bennük te is!

A három kölyök ízlelgette Bandi utolsó mondatait.

Vannak kivételek. Ők szeretik a mi fajtánkat.

– Én lehet, mégis kipróbálom, milyen is az a simogatás – motyogta maga elé Pihe, miközben az ajtó felé lesett. – Remélem, tényleg olyan, mint ahogy a többiek állítják.

Ha Bandi bácsi megbízott egy kutyában, ő miért ne bízhatna meg egy emberben?

– Akkor én is! – vágta rá Zorro.
– Hát jó… akkor én is – dünnyögte Dobby, és félénken az ajtó irányába nézett.