Írta:
Elias Axel Reid
• Feltöltve: ma 03:11 • Téma: Érzelmes
• Olvasás: 2
Aznap délután is olvasnivalót keresett, pedig a szobájában már rég elfogyott minden. A szegényes házban kevés könyv akadt, inkább kopott bútorok, poros dobozok és a mindennapok terhei. A betűk azonban számára kincsek voltak: elolvasta az újságok sarkait, a régi cetliket, sőt még a liszteszsák feliratát is. Szőke haja a vállára omlott, kék szemei felragyogtak, valahányszor sikerült kibetűznie egy új szót. Mosolygós, kíváncsi természete úgy feszítette a csendet, mintha az egész világ felfedezésre várna.
Apja a földeken dolgozott, de esténként gyakran az üveghez nyúlt, és inkább a fiára fordította figyelmét. Anyja a ház körül tett-vett, titokban szintén kortyolgatott, és ő is a bátyját becézte. A fiú öt évvel volt idősebb, csak a foci érdekelte, és ha szóba állt vele, többnyire gúnyolódott. A kislányban mégsem csökkent a szomjúság: úgy kapaszkodott a betűkbe, mintha onnan várná a választ arra, miért érzi magát mindig kívülállónak.
Sosem ment sehová a babája nélkül. Karjaiban cipelte, mintha valódi testvér volna, és minden papírdarabot fennhangon olvasott fel neki. A baba némán „hallgatta”, ő pedig annál lelkesebben ragyogott. Gyakran rohant anyjához is, kezében egy újságsarokkal vagy borítékkal. „Nézd, anya, el tudom olvasni!” – mondta büszkén, de az asszony többnyire legyintett vagy csendre intette. A boltban is minden feliratot kibetűzött, míg anyja idegesen körbenézett és rászólt, hogy hagyja abba.
Tovább olvasom…
Írta:
Emi - Shinykiui
• Feltöltve: 2025. 11. 17. 16:04 • Téma: Érzelmes
• Olvasás: 10
Kijutottam a kalitkából, amibe évek óta be voltam zárva.
El sem hiszem, végre szabad vagyok. Amint kijutottam innen, elmegyek jó messzire. Gondoltam én kis naivan. Akkor még nem tudtam mi vár rám. Ő viszont jött utánam. Sajnos vissza akart kapni. Az ő arany madárkáját, akit mindenki akart. Mutogatni újra meg újra mindenkinek, hogy én csak az övé vagyok.
De nem, többé nem megyek vissza. Valahogy el kell tűnnöm előle. El kell bújnom, meg kell tennem. Nem bírom tovább nézni a kacér vigyort az arcán. Nem, emlékezni sem akarok rá.
Kitárom szárnyam, és megpróbálok elrepülni, de a lánc nem enged. A lánc a bokámon, visszahúz a sötét verembe...
Tovább olvasom…
Írta:
Emi - Shinykiui
• Feltöltve: 2025. 11. 16. 20:11 • Téma: Érzelmes
• Olvasás: 9
Mikor egy anyát elveszítel, annak fájnia kell, ugye?
-kérdeztem meg magamtól, mikor épp megkérdezték, hogy érzem magam , a kórházban mikor behívtak és közölték velem a rossz hírt . Tudatosult bennem, hogy én nem érzek semmit. Persze nagyon sajnálom, ember társam volt mint a legtöbb. Ráadásul elég korán ment el, 48 évesen. Mégsem érzem magam oly csalódottnak. Én ez évben töltöm a harmincat. Ebből már lehet tudni, hogy bizony hamar kerültem erre a világra. A világra amit nem akartam, egy nőhöz, családhoz, akik nem akartak. Megszületésem után elhagyott, otthagyott egy családnál. Sajnos nem egy rendes családhoz. De felnőttem, egy nevelő apával aki nem kedvelt, és egy nagyival. Aki szinte minden áldott nap elmondta, mennyire megbánta, hogy a nyakába vett engem, a nagy koloncot. Persze a családi pótlék jól jött mindkettőnek.
Felnőttem hamar, végül le is diplomáztam, mégis éreztem egy ürességet belül.
Már javában dolgoztam egy cégnél, mikor az egyik közösségi médián üzenetet kaptam.
„Szia, remélem jól vagy. Én vagyok az, Anna, az anyukád. Kérlek ha megkaptad az üzenetet, lépj velem kapcsolatba, írj vissza. „
Tovább olvasom…
Írta:
Gyurkó Mónika
• Feltöltve: 2025. 11. 16. 15:40 • Téma: Érzelmes
• Olvasás: 11
A kerítésünk, melynek téglákból kirakott aljzatára léptem, nem volt magas, így könnyedén átleshettem felette. Szerencsére a szandálom is épp elfért a tégla és rozsdaette, öntöttvas rácsok között, így tökéletes hely volt arra, hogy komfortosan lógjak, és kukucskáljak.
Persze, nem céltalanul lógtam a házunkat körülölelő kerítésünk tetején, épp Szabó nénit lestem, hogy mikor jön ki a kertbe egy kis délutáni sziesztára, de akármilyen erősen is hunyorogtam a szembetűnő napfénytől alig láttam valamit.
Anyáékkal nemrég költöztünk ide ebbe a szép kertes házba, és néhány nappal a beköltözésünk után a szomszéd néni átnyújtott egy könyvet, épp itt, a kerítésen át a két orgonabokor között.
− De csak kölcsönbe − súgta oda nekem, mikor átadta és megcsapta az orrom enyhe édeskés illata, ami a narancsot és szerecsendiót juttatta az eszembe, és talán egy picit, azt az illatot is, amit akkor érzek, amikor belépek egy templomba.
Igaz, nem sok könyvet olvastam még eddig, mert még csak tizenhárom éves múltam, de ezt a könyvet szinte felfaltam, ezért most türelmetlen izgatottsággal lestem Szabó nénit, hogy mikor bukkan fel, hogy megköszönjem neki, és talán, ha lesz hozzá elég bátorságom, akkor majd megkérdezem, hogy kaphatok-e egy másikat.
Éreztem, hogy kezd elgémberedni a karom, amivel már egy ideje tartottam magam, de kitartóan tovább figyeltem a perzselő napsütésben.
Tovább olvasom…
Írta:
Emi - Shinykiui
• Feltöltve: 2025. 11. 16. 12:08 • Téma: Érzelmes
• Olvasás: 9
Álom vagy valóság? Kérdeztem meg magamtól, mikor magamhoz tértem. Nehezen felültem rusztikus ágyamban, majd körbe pillantottam őt keresve. Hiába forgattam a fejem nem láttam sehol. Nem értem, hol lehet? És én hol vagyok? Felálltam, kicsit nehezen mozogtam enyhe fejfájással , de tovább lépkedtem az ajtó felé. Kinyitottam és egy hosszú folyosót láttam magam előtt. Mindkét oldalon festmények lógtak, a kő padlón egy régies rongy szőnyeg terült el. A semmiből meghallottam egy lágy hangot , aki a nevemet mondogatta – Amélia, kérem menjen vissza a szobájába, mindgyárt viszem a reggelijét.
Válaszolni nem volt erőm, kiléptem a szőnyegre és elindultam a folyosón. A festmények csodaszépek voltak, de senkit nem ismertem fel kik lennének. Egy elágazáshoz értem, nehéz döntés, merre menjek? Jobbra vagy balra? Elindultam a balra vezető folyosón a végén egy régi, deszkás ajtó volt. Csak reménykedem, hogy nem egy mosdó lesz, hanem valaki lesz bent, aki tudja hol vagyok. Lenyomtam a kilincset és benyitottam. Ott állt ő.
-John, végre! Hol vagyunk? És te hogy hogy itt vagy?
Mire odaértem hozzá és átölelhettem volna, eltűnt.
Álom volt.
Felültem és éreztem, ahogy a könnyeim lefolynak az arcomon.
Tovább olvasom…
Írta:
Aurora Amelia Joplin
• Feltöltve: 2025. 11. 16. 04:49 • Téma: Érzelmes
• Olvasás: 13
A fenyők koronái között átszűrődött a napfény; aranyló pászmákban terült el az erdő puha, mohaszőnyegére. A levegőben nedves avar, gyanta és valami furcsa, régi emlék illata lebegett. A tisztás közepén két autó állt — vagy inkább aludt — egymás mellett, moha borította, rozsda falta testtel, mintha csak az idő tartaná őket életben.
Liza óvatos léptekkel közeledett. Cipőjének talpa tompán süppedt a mohába. A hangja halkan csengett az erdőben:
– Te is látod… hogy olyan, mintha várnának valamire?
Tovább olvasom…
Írta:
Aurora Amelia Joplin
• Feltöltve: 2025. 11. 13. 00:50 • Téma: Érzelmes
• Olvasás: 26
A gép kerekei finoman koppantak a nápolyi kifutón, és Maja izgatottan szorította a karom.
– Anya… most tényleg itt vagyunk! – csillant fel a szeme.
– Igen, innen már a tenger vár ránk – mosolyogtam.
Tovább olvasom…
Írta:
Márkus Katalin/Kata/
• Feltöltve: 2025. 11. 12. 17:42 • Téma: Érzelmes
• Olvasás: 16
Az asszony hálásan nézett férjére, aki a hintaszékben kényelmesen elhelyezte, majd úgy fordította a széket, hogy a kétszárnyú erkélyajtó üvegén keresztül a kertet láthassa. Kellemes késő őszi délután volt, az égen tündöklő Nap szikrázóan küldte sugarait a földre. A férfi súgott valamit az asszony fülébe, mire az elmosolyodott, és megsimogatta párja kezét. Ő válaszul csókot lehelt a homlokára, és halk léptekkel kiment a nappaliból, hogy a ház körüli teendőit folytassa.
Az asszony egy ideig a kertet figyelte, most nem bosszankodott, hogy a feketerigók jóízűen lakmározzák az amúgy is kevés almatermést. Éhesek szegénykék, nekik is kell a táplálék – gondolta magában. Már rég le kellett volna szedni, de ez a váratlan betegség teljesen felborította az elmúlt napokat…
A napsugarak mintha csak vigasztalnák, meleg fénnyel cirógatták kezeit. Figyelmét azonban, már más kötötte le, mégpedig a szomszéd cicája, akinek egerészni támadt kedve. Biztosan egérlyukra talált a fűben, mert az almafa alatt lapulva, feszülten figyelt egy pontra. No, vajon lesz-e Cirminek uzsonnája? Még ezen tűnődött, amikor a cica háta hatalmas ívben megfeszült, és egy nagy ugrással a feltételezett lyuk fölött landolt. Pár pillanat múlva már a szájában libegett zsákmánya, egy méretes egér. Kicsit odébb sétált, és játszadozni kezdett az egérrel. Elengedte, utána ugrott, pofozgatta, majd egy idő után éhes lehetett, mert jóízűen elfogyasztotta.
Az asszony ezt már nem nézte végig, tekintete a fák lombkoronáját fürkészte. A dús levélzet, bizony már megritkult, egyre több levél pihent zörgősre száradva a fák alatt. Hiába, egyszer minden elmúlik, a mi életünk is, és szemeit már elhomályosította az első könnycsepp. Nem törölte le, hagyta, hadd csorduljon végig betegségtől fáradt arcán…
Míg lehunyt szemekkel ült, a hintaszék alig észrevehetően ringatta, és hamarosan álomba szenderült.
Álmában egy gyermekkori történetét élte újra.
Tovább olvasom…
Írta:
Garami Nelli
• Feltöltve: 2025. 11. 11. 10:23 • Téma: Érzelmes
• Olvasás: 9
A bizsubolt kirakatára rásütött a déli nap sugara. Csak úgy csillogott-villogott a sok kiállított csecsebecse, olcsóbb, drágább láncok, gyűrűk, brosstűk és még sok egyéb apróság. A boltocska mindössze egyetlen helyiségből állt. A főnöknőn kívül csak egy eladó dolgozott itt: Gábor, a főnöknő fia. Nem vették fel őt az egyetemre, ezért úgy döntött, egy évig édesanyja boltocskájában dolgozik. Érdekes módon, amióta itt van a boltban, különösképp megnőtt a bolt forgalma is. Nem csoda, hiszen a sok fiatal lány sokszor csak Gábor miatt kukkantott be a boltba. S ha már bekukkantottak, körül is néztek és vásároltak ezt-azt. A fiú meg örült a sok szép lánynak. Különösen egy apró termetű, fekete hajú lány tetszett meg neki. A lány egyre gyakrabban tért be a boltba, s Gábor úgy érezte, nem csupán a bizsu miatt...Nem tévedett. A két fiatal között lassan-lassan kialakult egy szoros barátság, mely rövid időn belül szerelemmé vált. Katica-mert így hívták a lányt- a szomszéd falu könyvtárában dolgozott. Minden szabad idejét a boltban töltötte. Gábor édesanyjának is megtetszett a talpraesett, fiatal lány.
Mindeközben anya és fia észrevette, hogy az utóbbi időben egyre gyakrabban tűnnek el kisebb-nagyobb dolgok. Igaz, hogy filléres apróságok voltak, nem volt nagy értékük, de mégiscsak ellopta őket valaki. Idővel egyre gyakoribbak lettek a lopások. Rendőrt nem akartak hívni, hiszen az ellopott tárgyak értéke nem volt magas. Vásároltak viszont egy biztonsági kamerát, amit Gábor fel is szerelt. Két nap telt el lopás nélkül. A harmadik napon eltűnt néhány fülbevaló és hajpánt. Este Gábor megnézte a kamera által felvett filmet. Micsoda kellemetlen meglepetés érte: a tolvaj, akit kerestek, Katica volt! Nem akart hinni a szemének...Katica? Az ő Katicája? Anyjának nem szólt semmit, kitörölte a felvételt. Alig várta, hogy Katica betoppanjon a boltba. A lány széles mosollyal sietett a fiúhoz. Beszélgettek egy kicsit, majd Katica körülnézett a polcok között. Pár perc elteltével vissza is jött egy karkötővel. Fizetett, majd elment. Záróra után Gábor visszanézte a felvételt, amit aznap rögzített a kamera és sajnos, sejtése valóra vált: Katica megint lopott. A fiú ismét kitörölte a felvételt, anyjának megint nem mondott semmit. Néhány nap múlva, amikor a lány ismét a boltban vásárolt, Gábor az irodában figyelte a kamerán keresztül, mi fog történni. És igen! Látta, ahogy Katica egy fehér gyöngysort dugott a táskájába. Azonnal kirohant az irodából, egyenesen a lányhoz. --- - Tedd vissza a helyére, amit elvettél! -szólt rá erélyesen.
- Mi van, mit beszélsz? Mit tegyek vissza ?-nézett rá értetlenül a lány.
- A gyöngysort, amit a táskádba dugtál! Most néztem a biztonsági kamera felvételeit. Tudok a lopásaidról. Ha nem adod vissza a gyöngysort, azonnal rendőrt hívok!
A lány erre nem számított. Elsápadt, kivette táskájából a gyöngyöt és a fiú lába elé dobta ezekkel a szavakkal:
- Nesze, zabáld meg az ócska gyöngysorodat! - és elviharzott a boltból.
Tovább olvasom…
Írta:
Aurora Amelia Joplin
• Feltöltve: 2025. 11. 03. 01:51 • Téma: Érzelmes
• Olvasás: 14
Hangtalanul - Aurora Amelia Joplin
A madár a földön feküdt, mozdulatlanul.
Nem volt se nagy, se különleges, csak egy apró test, aki még nem adta fel.
A nő lehajolt, tenyerébe vette, és megérezte: él.
A szíve dobbanása olyan gyenge volt, hogy minden pillanat ajándéknak tűnt.
Nem gondolkodott. Csak ült vele a csendben, mintha tudná: nincs mit tenni, csak maradni.
Tovább olvasom…
Írta:
Aurora Amelia Joplin
• Feltöltve: 2025. 10. 14. 21:36 • Téma: Érzelmes
• Olvasás: 29
A tenyér-Aurora Amelia Joplin
– Mama, itt vagyok… – suttogta Anna, miközben leült az ágy mellé.
A kórházi szoba csendje sűrű volt, csak a légzés ütemes nesze szólt, mint egy halk emlékóra ketyegése. Az idős asszony lassan fordította felé a fejét, ajkán halvány mosoly jelent meg.
– Tudtam, hogy jössz – mondta rekedten – Mindig tudtam, mikor érzed, hogy hívni akarlak.
Anna megfogta a ráncos kezet. A bőre vékony volt, mint a hajnali köd, de a szorítása még most is ismerős, biztos, meleg.
– Emlékszel, mikor kicsi voltam, és mindig a kezedbe kapaszkodtam, ha féltem? – kérdezte halkan.
Tovább olvasom…
Írta:
Aurora Amelia Joplin
• Feltöltve: 2025. 08. 21. 18:50 • Téma: Érzelmes
• Olvasás: 42
A kert hófehér csendjében állt egy magas hóember. Szénszemei csillogtak a hidegben, répaorra büszkén meredt előre, kezében egy rozsdamentes fakanál.
– Juci! – szólította meg hirtelen, meglepően mély, ropogós hangon.
A lány megdermedt, majd ijedten hátrált. – Te tényleg beszélsz?!
– Igen – mosolygott szélesen. – Pisti vagyok. Munkaidőben hóember, egyébként egy kissé különc szakács.
– Mit főzöl ilyenkor télen? – kérdezte nevetve.
– Hóleves-specialitást – felelte büszkén. – Hópelyhet, dérport, egy csipet szélzúgást teszek bele, és persze egy csipetnyi tél varázsát.
Tovább olvasom…